Hétköznapi pszichológia
Az élet engem, mint titkos kokottot, folyton kompromittált,
Aztán meg, hogy tegyek, ne tegyek, vagy eltűrjek, még asszisztált.
Így sokat voltam, oly' lélektani helyzetben,
Hogy kintet a saját sorosomból nem leltem.
Élet keményen haladt, csattogott, katona csizma lehet rajta,
Testem, meg csak ment utána, behúzott nyakkal, mintha húzná pányva…
Bizony, hogy, hogy nem volt jó, azt tudom, de nem majd holnap, hanem már ma.
Lélek nélkülinek lenni tán' jobb, mint lelketlennek,
Mert ők csak elfáradt, nemtörődöm, felületesek…
Míg a lelketlenek teljes érzelem nélküliek.
Amerre szögesdrótom szegélyezte utamat, nem mehettem,
Ahol meg nem volt ilyen semmi, arra meg én balga, nem mentem…
Lábam, térdig lejártam, hogy felszálljak… de azt meg nem tehettem.
Ma már a lélektani helyzet biz', sokkal rosszabb, mint valaha,
Életvizem kiapadt, életem, a sors, megfeneklett, hala…
Gyermekkoromban, magamnak jobb sorsot szántam, mások is, vala.
A legfőbb, mai lélektani helyzet,
Egy elfuserált, tárgyi élethelyzet…
Ki ezt előre tudja… kinek kellett?
Lelkem, benne van teljesen a tudatalattimba,
Így én vagyok lelkem sajátos, igavonó barma…
Nyakamra erősítve, lélek, alakított járma.
A jó és rossz egyvelege dallamként zakatol a fülembe,
Ebből a rossz a domináns, ő a földesúr az életembe…
Sőt, az a kis jó is olyan, hogy besodorhat a végveszélybe.
A lélekben, lágyas hullámokat vet, az érzelmek kavalkádja,
Meg jól kileng a tudatalatti, mint meglökött hajóhintája…
A kecskepásztor is kedveli az ürühúst,
Szüret után van, hogy elkészül az édes must…
Lélek meg nem nyugszik, csak gyötri a mustos-húst.
Nekem, mindig katonás, sarkos, kemény, a lélektani helyzet,
És ha kell, levágja a sorsot, mint egy disznót… az élethelyzet…
Hmm… nem csak a régi magyaroknak! Nekem is, jó nagy Mohács kellett?!
Vecsés, 2015. szeptember 15. – Kustra Ferenc József
Az élet engem, mint titkos kokottot, folyton kompromittált,
Aztán meg, hogy tegyek, ne tegyek, vagy eltűrjek, még asszisztált.
Így sokat voltam, oly' lélektani helyzetben,
Hogy kintet a saját sorosomból nem leltem.
Élet keményen haladt, csattogott, katona csizma lehet rajta,
Testem, meg csak ment utána, behúzott nyakkal, mintha húzná pányva…
Bizony, hogy, hogy nem volt jó, azt tudom, de nem majd holnap, hanem már ma.
Lélek nélkülinek lenni tán' jobb, mint lelketlennek,
Mert ők csak elfáradt, nemtörődöm, felületesek…
Míg a lelketlenek teljes érzelem nélküliek.
Amerre szögesdrótom szegélyezte utamat, nem mehettem,
Ahol meg nem volt ilyen semmi, arra meg én balga, nem mentem…
Lábam, térdig lejártam, hogy felszálljak… de azt meg nem tehettem.
Ma már a lélektani helyzet biz', sokkal rosszabb, mint valaha,
Életvizem kiapadt, életem, a sors, megfeneklett, hala…
Gyermekkoromban, magamnak jobb sorsot szántam, mások is, vala.
A legfőbb, mai lélektani helyzet,
Egy elfuserált, tárgyi élethelyzet…
Ki ezt előre tudja… kinek kellett?
Lelkem, benne van teljesen a tudatalattimba,
Így én vagyok lelkem sajátos, igavonó barma…
Nyakamra erősítve, lélek, alakított járma.
A jó és rossz egyvelege dallamként zakatol a fülembe,
Ebből a rossz a domináns, ő a földesúr az életembe…
Sőt, az a kis jó is olyan, hogy besodorhat a végveszélybe.
A lélekben, lágyas hullámokat vet, az érzelmek kavalkádja,
Meg jól kileng a tudatalatti, mint meglökött hajóhintája…
A kecskepásztor is kedveli az ürühúst,
Szüret után van, hogy elkészül az édes must…
Lélek meg nem nyugszik, csak gyötri a mustos-húst.
Nekem, mindig katonás, sarkos, kemény, a lélektani helyzet,
És ha kell, levágja a sorsot, mint egy disznót… az élethelyzet…
Hmm… nem csak a régi magyaroknak! Nekem is, jó nagy Mohács kellett?!
Vecsés, 2015. szeptember 15. – Kustra Ferenc József
Ahol az imák az égig érnek,
ahol a Kisharang halkan szól,
akácvirág tárja dús illatát,
s koszorút fonnak az álmokból!
Dél-Zselic lábainál kis falum,
ott szín-aranyból kél fel a nap,
s futórózsa ível át a kiskapun,
Ahol az utcán is megáld a pap!
Magyar nótát hord az esti szellő,
hol a ráncos ajkakon is dal fakad,
szendergő, nyári lágy-estéken
együtt fonják az álmokat!
Kebledben élek én, drága Somogy,
szépséged vonz, el nem enged,
itt szín-ezüstre vált este a hold,
s a tejút vág az égi-réten rendet!
ahol a Kisharang halkan szól,
akácvirág tárja dús illatát,
s koszorút fonnak az álmokból!
Dél-Zselic lábainál kis falum,
ott szín-aranyból kél fel a nap,
s futórózsa ível át a kiskapun,
Ahol az utcán is megáld a pap!
Magyar nótát hord az esti szellő,
hol a ráncos ajkakon is dal fakad,
szendergő, nyári lágy-estéken
együtt fonják az álmokat!
Kebledben élek én, drága Somogy,
szépséged vonz, el nem enged,
itt szín-ezüstre vált este a hold,
s a tejút vág az égi-réten rendet!
Kecses madarak,
Búcsútáncot járnak már.
Utazni fognak.
Fényben fürdik a határ,
Pára szitál, halk sugár.
*
Kong a tér, fészek,
Madarakat nem látni.
Afrikai út.
Lomb zizeg... selyem fodra,
Olvad a nap aranya.
*
Eresz alján is
Üresek fecskefészek.
Majd visszajönnek.
Rőt levél úszik szélben,
Megpihen csendes mélyben.
*
Vándormadarak
Kényszerből utaznak el.
Nagyon messzi táj.
Köd kúszik völgy öléből,
Elillan nap fényétől.
*
Madársereg száll,
Vonul, mint sötét felleg.
Ők mind telelők.
A harkály halkan kopog,
Fák szíve csendben dobog.
*
Vándormadarak,
Valahol úton vannak…
Lesz még jó idő!
Avarban halk nesz motosz,
Télre készül... álmot hoz.
Vecsés, 2016, szeptember 27. – Siófok, 2025. augusztus 9. -Kustra Ferenc József- írtam: eredeti Baso féle haiku csokorban. A haikuk alá a tanka-verset: Gránicz Éva szerző-, és poéta társam írta.
Búcsútáncot járnak már.
Utazni fognak.
Fényben fürdik a határ,
Pára szitál, halk sugár.
*
Kong a tér, fészek,
Madarakat nem látni.
Afrikai út.
Lomb zizeg... selyem fodra,
Olvad a nap aranya.
*
Eresz alján is
Üresek fecskefészek.
Majd visszajönnek.
Rőt levél úszik szélben,
Megpihen csendes mélyben.
*
Vándormadarak
Kényszerből utaznak el.
Nagyon messzi táj.
Köd kúszik völgy öléből,
Elillan nap fényétől.
*
Madársereg száll,
Vonul, mint sötét felleg.
Ők mind telelők.
A harkály halkan kopog,
Fák szíve csendben dobog.
*
Vándormadarak,
Valahol úton vannak…
Lesz még jó idő!
Avarban halk nesz motosz,
Télre készül... álmot hoz.
Vecsés, 2016, szeptember 27. – Siófok, 2025. augusztus 9. -Kustra Ferenc József- írtam: eredeti Baso féle haiku csokorban. A haikuk alá a tanka-verset: Gránicz Éva szerző-, és poéta társam írta.
Meditálásom…
Elalvás előtt még hallom, valahol egy ló nyerít!
Szerelmes lehet? Remélem, nem bántják… a mindenit…
Közben hallom: kutya vonyít vagy talán hegedű…
Vakaródznom is kell, remélem nincs benne tetű…
Trilláz még nagy riadtan egy eltévedt madár,
Lehet, hogy sötétben ő nem talál haza már?
Sötétben hallom valahol úgy felsír egy hegedű,
Vonója nyekereg, mondanivalója keserű…
Rám zúdul a felhők könnye, gyors az égi zápor.
Köddé válik napsütésben a bús elmúláskor.
Magamba és magamra rajzolok kérdőjeleket,
Ami bennem dúl, az meg nekem maga a döbbenet.
Bucsut intenék a múltnak és a mának,
De nem engedi, fogva tart bú és bánat.
Látom arcotokon az üresség monoton nyomatát
És a mosolyokat, amely torzult lesz és grimaszra vált…
Ki kellene mosni a tündöklés szemcsés aranyát,
Kézbe véve megélni pillanat öröm mámorát.
Lassan minden kép elhalványul, mint esti alkonyat,
A lelkem meg én figyeljük a szenvedő arcokat.
Senki nem nyújt neked kezet a gödörbe, hogy kimászhass,
Pedig ki kell jönnöd, hogy messzire, a jövőbe láthass.
Ha így marad, akkor porrá leszel és a szél játéka,
Vagy mint oly' nagy fekete pont a fergeteg martaléka.
Régen volt már az, amikor az ég, kék volt és füsttelen,
Mindenki nagyon boldog volt, elégedett és bűntelen…
Pedig az élet, akkor is embereket harcba hívta,
És csatáit mindenki egyedül és magával vívta.
Ha mész, ha van és beszippantod az erdei levegőt,
Majd feleszmélsz, és már nem kívánod, a sűrű őserdőt.
A ló nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd a napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.
A lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.
A ló csak nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd reggel az új napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.
Lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.
Még az is lehet, hogy de jó, milyen jó lehet itt élni.
De akkor nem kéne a bőrömet, ráncosra cserélni!
Barátom lett ő ott fent, a kis dalos madár,
Valahol a határban iázik egy szamár…
Figyelem, de nem hallom, hogy valaki lépked hangtalan,
Így azt sem látom meg, ha nincs is, hogy hosszú árnyéka van.
Van nekem nyugalmam és azt őrzi a végtelen messzeség,
Felettem, mint egy végtelen kék óceán elterül az ég…
Verőfényes nap lesz ma is és már nem hallom, hogy a ló nyerít!
Remélem, este nem bántották csak most elaludt… a mindenit…
Vecsés, 2014. július 3. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Elalvás előtt még hallom, valahol egy ló nyerít!
Szerelmes lehet? Remélem, nem bántják… a mindenit…
Közben hallom: kutya vonyít vagy talán hegedű…
Vakaródznom is kell, remélem nincs benne tetű…
Trilláz még nagy riadtan egy eltévedt madár,
Lehet, hogy sötétben ő nem talál haza már?
Sötétben hallom valahol úgy felsír egy hegedű,
Vonója nyekereg, mondanivalója keserű…
Rám zúdul a felhők könnye, gyors az égi zápor.
Köddé válik napsütésben a bús elmúláskor.
Magamba és magamra rajzolok kérdőjeleket,
Ami bennem dúl, az meg nekem maga a döbbenet.
Bucsut intenék a múltnak és a mának,
De nem engedi, fogva tart bú és bánat.
Látom arcotokon az üresség monoton nyomatát
És a mosolyokat, amely torzult lesz és grimaszra vált…
Ki kellene mosni a tündöklés szemcsés aranyát,
Kézbe véve megélni pillanat öröm mámorát.
Lassan minden kép elhalványul, mint esti alkonyat,
A lelkem meg én figyeljük a szenvedő arcokat.
Senki nem nyújt neked kezet a gödörbe, hogy kimászhass,
Pedig ki kell jönnöd, hogy messzire, a jövőbe láthass.
Ha így marad, akkor porrá leszel és a szél játéka,
Vagy mint oly' nagy fekete pont a fergeteg martaléka.
Régen volt már az, amikor az ég, kék volt és füsttelen,
Mindenki nagyon boldog volt, elégedett és bűntelen…
Pedig az élet, akkor is embereket harcba hívta,
És csatáit mindenki egyedül és magával vívta.
Ha mész, ha van és beszippantod az erdei levegőt,
Majd feleszmélsz, és már nem kívánod, a sűrű őserdőt.
A ló nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd a napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.
A lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.
A ló csak nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd reggel az új napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.
Lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.
Még az is lehet, hogy de jó, milyen jó lehet itt élni.
De akkor nem kéne a bőrömet, ráncosra cserélni!
Barátom lett ő ott fent, a kis dalos madár,
Valahol a határban iázik egy szamár…
Figyelem, de nem hallom, hogy valaki lépked hangtalan,
Így azt sem látom meg, ha nincs is, hogy hosszú árnyéka van.
Van nekem nyugalmam és azt őrzi a végtelen messzeség,
Felettem, mint egy végtelen kék óceán elterül az ég…
Verőfényes nap lesz ma is és már nem hallom, hogy a ló nyerít!
Remélem, este nem bántották csak most elaludt… a mindenit…
Vecsés, 2014. július 3. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
A rosszat nem, mert visszaüt… hétköznapi pszichológia…
Egész életemben a béketűrés és kötelességérzés apostola voltam,
A fordíthatatlanba törődő, szeretet terjesztő, béke-hitvivő maradtam.
Hetven éve -immár- ilyen vagyok, ilyennek születtem, ilyennek neveltek,
Meg a környezeti hatások is belém, ilyeneket –csak jókat- leheltek.
Jó
Éled.
Szívvel lát.
Békét teremt.
Érzéseket szül.
*
Igyekeztem, mindig mindenben gondossággal, szeretettel eljárni,
Figyelmeztem, hogy jellemem, erkölcsöm, létem igyekezzen maradni.
Gondot viseltem, hogy szívembe mindig csak színtiszta szeretet kerüljön,
Meg egyébiránt, hogy tiszta lelkem, világító lángja soha ne hűljön.
Igyekvén, hogy a mutatkozó szellemi felsőbbségem kellő szerénységgel is társuljon,
A körültekintő gondosságom, mélyreható hitemben megfelelő társra találjon.
Igyekezet fontos,
Lágyan simogat szépsége.
Ilyen jónak lenni?
*
A nyilvánvaló és általános emberségem azonban az életem gúzsa volt,
Reményim, nem teljesültek, végzet sehogyan nem engedte… sőt, reális is koholt.
Mindenkor, ha módom volt, a nemes viselkedést és a szépet gyakoroltam,
A jóságos emberszeretetben hívságmentesen példamutató voltam.
De
Sokszor
Jutalom
Cseppnyi sincsen.
Egy mosoly se ér.
*
Az emberi létem, általam "elpazarolt" kincsei mind-mind elvesztek,
Ha nem, akkor meg hosszú életemben, épphogy a saját káromra lettek!
Az emberszeretet a földiek bajaira, nem több egy új hírnél,
Így előnyét nem, végzetes hátrányát tapasztaltam, majd’ mindenkinél.
Még
Él - e
Valahol
A szeretet,
Nem tudni - bízni!
*
Áhítatos emberségem nem hatolt bele elutasító lelkekbe,
Emberségem, mint saját erényem, nem hatolt be hiány-gazdag lelkekbe.
Mára már biztos, az egyéniségem és a szellemi világom olyan,
Hogy mit kisugárzok, az elől elugranak, hiszik, jön egy káros folyam…
Ha
Jó vagy.
Ellenség
Megtalál még
Barát helyett is.
*
A létem elevensége is káromra volt, a sok tutyi-mutyi között,
Mit már az óta bizony tudok, borzasztóan sok közöttük, lökött-törött.
A magyar lélek, a kedély és a nyájasságom csak ellenérzést keltett,
Pedig nálam ezek végtelen források, de a gyengébbeknek nem kellett!
Nyilvánvaló hát, éltemben a szenvedés, fájdalom ölelte a lelkemet,
Mert többre tartottam öket, az ismert és nem ismert, de balga embereket.
Balgaság gyilkolhat,
Megfojthat engem is talán?
Jobb volna vigyázni.
*
Minél több jót tettem, az öröm és a lelkesedés, úgyabbul, inkább fölös lett,
Elismerést, dicsőséget, nem vívtam ki, legtöbbjük akáctüskével fizetett…
Történt volt így, lőn hosszú életem, de érdemtelen emberektől, ez lehetett.
Jó
Elfér
Kis helyen,
Mert nincsen sok
Belőle most már...
*
Ahogy mind nagyobb lőn nálam a nyomorúságos kilátástalanság,
Annál nagyobb bővérűségben kevesebb lón fokozott felajzottság…
Minden időkben tettem természetes dolgomat,
Igyekeztem, meg soha nem tagadtam magamat!
Az életem úgy történt, hogy egész életemen át harcoltam
A végzetem ellen, de a végzet nem tágított, jót nem kaptam…
Jó szót, elismerést, dicsértet, alig kaptam az életben,
De a gaz rossz persze, mikor rám támadt, volt már tömegében…
Dilemma az élet.
A jótett az csak széptevés?
Minek mást bántani...
*
Az embernek csak utólag derül ki, a sorsa mire érdemesítette…
Engem, úgy tűnik semmire, -tőlem mindent megtagadott- semmilyen érdemre…
A végzetem mindig velem tartott és biz’ ellenem volt,
És a sok szép reményem, az ablakon kiszállingózott…
Vecsés, 2018. május 21. – Mórahalom, 2018. december 21. – Kustra Ferenc József– a verset én írtam az apevákat és a HIAQ –kat szerző-, és poéta társam: Farkas Tekla.
Egész életemben a béketűrés és kötelességérzés apostola voltam,
A fordíthatatlanba törődő, szeretet terjesztő, béke-hitvivő maradtam.
Hetven éve -immár- ilyen vagyok, ilyennek születtem, ilyennek neveltek,
Meg a környezeti hatások is belém, ilyeneket –csak jókat- leheltek.
Jó
Éled.
Szívvel lát.
Békét teremt.
Érzéseket szül.
*
Igyekeztem, mindig mindenben gondossággal, szeretettel eljárni,
Figyelmeztem, hogy jellemem, erkölcsöm, létem igyekezzen maradni.
Gondot viseltem, hogy szívembe mindig csak színtiszta szeretet kerüljön,
Meg egyébiránt, hogy tiszta lelkem, világító lángja soha ne hűljön.
Igyekvén, hogy a mutatkozó szellemi felsőbbségem kellő szerénységgel is társuljon,
A körültekintő gondosságom, mélyreható hitemben megfelelő társra találjon.
Igyekezet fontos,
Lágyan simogat szépsége.
Ilyen jónak lenni?
*
A nyilvánvaló és általános emberségem azonban az életem gúzsa volt,
Reményim, nem teljesültek, végzet sehogyan nem engedte… sőt, reális is koholt.
Mindenkor, ha módom volt, a nemes viselkedést és a szépet gyakoroltam,
A jóságos emberszeretetben hívságmentesen példamutató voltam.
De
Sokszor
Jutalom
Cseppnyi sincsen.
Egy mosoly se ér.
*
Az emberi létem, általam "elpazarolt" kincsei mind-mind elvesztek,
Ha nem, akkor meg hosszú életemben, épphogy a saját káromra lettek!
Az emberszeretet a földiek bajaira, nem több egy új hírnél,
Így előnyét nem, végzetes hátrányát tapasztaltam, majd’ mindenkinél.
Még
Él - e
Valahol
A szeretet,
Nem tudni - bízni!
*
Áhítatos emberségem nem hatolt bele elutasító lelkekbe,
Emberségem, mint saját erényem, nem hatolt be hiány-gazdag lelkekbe.
Mára már biztos, az egyéniségem és a szellemi világom olyan,
Hogy mit kisugárzok, az elől elugranak, hiszik, jön egy káros folyam…
Ha
Jó vagy.
Ellenség
Megtalál még
Barát helyett is.
*
A létem elevensége is káromra volt, a sok tutyi-mutyi között,
Mit már az óta bizony tudok, borzasztóan sok közöttük, lökött-törött.
A magyar lélek, a kedély és a nyájasságom csak ellenérzést keltett,
Pedig nálam ezek végtelen források, de a gyengébbeknek nem kellett!
Nyilvánvaló hát, éltemben a szenvedés, fájdalom ölelte a lelkemet,
Mert többre tartottam öket, az ismert és nem ismert, de balga embereket.
Balgaság gyilkolhat,
Megfojthat engem is talán?
Jobb volna vigyázni.
*
Minél több jót tettem, az öröm és a lelkesedés, úgyabbul, inkább fölös lett,
Elismerést, dicsőséget, nem vívtam ki, legtöbbjük akáctüskével fizetett…
Történt volt így, lőn hosszú életem, de érdemtelen emberektől, ez lehetett.
Jó
Elfér
Kis helyen,
Mert nincsen sok
Belőle most már...
*
Ahogy mind nagyobb lőn nálam a nyomorúságos kilátástalanság,
Annál nagyobb bővérűségben kevesebb lón fokozott felajzottság…
Minden időkben tettem természetes dolgomat,
Igyekeztem, meg soha nem tagadtam magamat!
Az életem úgy történt, hogy egész életemen át harcoltam
A végzetem ellen, de a végzet nem tágított, jót nem kaptam…
Jó szót, elismerést, dicsértet, alig kaptam az életben,
De a gaz rossz persze, mikor rám támadt, volt már tömegében…
Dilemma az élet.
A jótett az csak széptevés?
Minek mást bántani...
*
Az embernek csak utólag derül ki, a sorsa mire érdemesítette…
Engem, úgy tűnik semmire, -tőlem mindent megtagadott- semmilyen érdemre…
A végzetem mindig velem tartott és biz’ ellenem volt,
És a sok szép reményem, az ablakon kiszállingózott…
Vecsés, 2018. május 21. – Mórahalom, 2018. december 21. – Kustra Ferenc József– a verset én írtam az apevákat és a HIAQ –kat szerző-, és poéta társam: Farkas Tekla.