Idő 
Értékelés 
Értékelés Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
De, mi az?
Lehet az ember hű, a hazához,
Lehet az ember hű, a családhoz,
Lehet az ember hű, a baráthoz.
A
Hűség
Kitartást
Jelent, személy
S feladat mellett.
*
Van hűség sokféle, amit ki is lehet mutatni,
Van hűség, amit meg adott helyen el kell titkolni.
Van
Hűség
Nyilvános,
S amit néhol
Titkolni muszáj.
*
Van-e sorrend, hogy melyik hűség a legfontosabb?
Van-e sorrend, melyiktől lesz az élet tartósabb?
Legyen az ember hű a kedves párjához
Legyen az ember hű a gondolatához.
Nincs
Sorrend.
Az fontos,
Hű legyen az
Ember magához.
*
Az ember nem feledje magát, legyen hű önmagához,
Minden szinten az elvi, gyakorlati hozzáálláshoz.
Aki hűtlen az bizony megütheti valahol a bokáját…
Aki meg magához hűtlen, az nem is szereti saját magát…
És
Ha hű
Magához,
Akkor lehet
Csak önszerető.
*
Ha, hű vagy a szerelemben, a barátságban, a hazaszeretetben,
Csak, akkor lehet tartósan boldog az élted, megelégedettségben.
Az
Lehet
Csak boldog,
Akinek a
Hűség... erénye.
Vecsés, 2017. szeptember 24. – Szabadka, 2017. október 10. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apeva csokor címe:”Megbízható kitartást”
Lehet az ember hű, a hazához,
Lehet az ember hű, a családhoz,
Lehet az ember hű, a baráthoz.
A
Hűség
Kitartást
Jelent, személy
S feladat mellett.
*
Van hűség sokféle, amit ki is lehet mutatni,
Van hűség, amit meg adott helyen el kell titkolni.
Van
Hűség
Nyilvános,
S amit néhol
Titkolni muszáj.
*
Van-e sorrend, hogy melyik hűség a legfontosabb?
Van-e sorrend, melyiktől lesz az élet tartósabb?
Legyen az ember hű a kedves párjához
Legyen az ember hű a gondolatához.
Nincs
Sorrend.
Az fontos,
Hű legyen az
Ember magához.
*
Az ember nem feledje magát, legyen hű önmagához,
Minden szinten az elvi, gyakorlati hozzáálláshoz.
Aki hűtlen az bizony megütheti valahol a bokáját…
Aki meg magához hűtlen, az nem is szereti saját magát…
És
Ha hű
Magához,
Akkor lehet
Csak önszerető.
*
Ha, hű vagy a szerelemben, a barátságban, a hazaszeretetben,
Csak, akkor lehet tartósan boldog az élted, megelégedettségben.
Az
Lehet
Csak boldog,
Akinek a
Hűség... erénye.
Vecsés, 2017. szeptember 24. – Szabadka, 2017. október 10. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apeva csokor címe:”Megbízható kitartást”
Járom az utam, hegyek-völgyek, folyók vannak előttem,
Ijesztő a perspektíva… nem tudom, hogy honnan jöttem…
Fáradtan járok az utamon, most hegyek állnak előttem,
A túloldalán meg, gondolom ott lesz, síkos, lejtős völgyem.
Annak a mélysége nem vonz, mert lehet, hogy nadrágon lecsúszok,
És mire az aljára érek, ki tudja, lehet, hogy elkopok.
Rémisztő a hegy, a folyó, rémisztő a mély völgy,
Én hiába jajongok, az élet nem úri hölgy.
Lefelé csúszkálva, vagy felfelé is mehetek,
Bízok, valahol meglelem, honnan is eredek.
Megyek az utamon, még a folyó partja is meredek,
Mélysége meg rémisztő, de tudnom kell, honnan eredek...
Megmenekülni… élettől elmenekülni… de nincsen hova.
Lehetőség, az sincsen, de azt tudnom kell, megyek-e és hova?
Vecsés, 2014. november 3. – Kustra Ferenc József
Talán azok a hatalom emberei a legveszélyesebbek
Kik mint Nagy Sándor vagy Attila a sors gyeplőjét
Vasas kézbe kapják, és teljes nemzeteket elpusztítanak
Hogy nagyképű és mindenható vágyaikat kielégítsék.
Harcra kész légiók állnak rendelkezésükre melyek
parancsára a háború ebei gyors lábakon megindulnak
Az ő fajtájuk a legkönyörtelen módszerekkel
Kényszerítik a világot egy alázatos öntvénybe,
S isten segítsen azokon kik mernek ellenállni.
Sokkal megértőbbek azok a jóindulatúak kik szerető
meggyőzéssel próbálják a világot megváltoztatni, és
kiknek a kibékülés álma rokonságra vezeti a népet.
Ők azok a tanítók és gyógyítók kik gyengéd természettel
Megbocsájtást, türelmet és részvétet hirdetnek.
Erejük mely az erény és élet tisztaságán alapszik, arra
hatalmazza fel őket hogy a lélek tudatával uralkodnak.
Szívük nyílt és eszméjük fel van világítva amint
biztos lépésekkel a mennyei cél felé vonulnak.
Aztán vannak kik tudják hogyan kell vagyont halmozni,
És kik értik hogyan lehet kincses fellegvárat építeni.
Mint régi idők ravasz kamarásai, kezükben a kulcs
Mellyel arannyal töltött kincstárat nyitnak és csuknak.
Manapság a java a kereskedelem kerekét forgatja,
És billió számú embernek teremt munkát és bért.
Hatalmas hajóik a tenger hullámaival birkóznak,
És dokkolnak az iránytű minden irányában, elnézve
Attól hogy a föld lakói mily messze elvetődtek.
Szükség a szépre a legkorább idők óta követ bennünket
De az ellentétek gyakran árnyékot vetnek életünkre.
Kik harmónia után vágynak és egyensúlyt keresnek,
És kik esztétikája a szépség látomásait követik,
Művészettel cserélnék fel a káoszt és rendellenességet.
Édes dallamok születnek nagy zenészek eszméjébe
Melyek drága áron zengnek királyi udvarokban,
És ahol a mester kőműves szakmáját műveli
Fenséges műemlékek és tornyok emelkednek.
Azok az emberek kik mértékkel és szabállyal dolgoznak,
És kik erénye az értelem és józan gondolkozás
Kémcsővel, mérleggel és lombikkal ügyködnek, vagy
vonalzóval, tollal és ecsettel mely színes tintákba merítve
térképet és grafikonokat ügyes kézzel beszínez.
Egy strapás munka mely csak nyugodt kedéllyel lehetséges,
De hasznos mire találmányaik a köz tudatba kerülnek.
Az ő munkájuk által nézhetünk a természet maszkjai alá,
És bármi másra mely ők által a napi munkát megkönnyebbíti.
Ha egy új ideológia vagy tan elismeréssel van fogadva
A legbuzgóbb hívekből alakul ki a mozgalom gerince
Melynek fenntartására és folytatódására bármire képesek,
De gyakran egy túlzott lelkesedés szélsőségre vezet.
Mennyire szánalmas ha az ötlet fanatikusok kezébe kerül,
És elsavanyodik ha túl sok a szenvedély
Mely által a nép tömegesen elveszti az eszét!
Inkvizíciók mint szörnyetegek emelik fejüket és
minden jó szándékú ötlet nem hoz mást mint veszélyt.
Végül is azok az emberek kiknek öröksége a csillagok,
És kikben a szellem alkalmas otthont talál.
Ők lesznek egy új adományozás polgárai,
kik mint istenek újan-szűlt földön fognak járni.
Egy efféle arany korban isteni rend szerint az uralkodás,
Hol a józan ész, szeretet és hatalom lesz a szabály,
Tükrőzve egy oltáron melyet egy háromszoros láng ékesít.
Egy bátor új faj melyet pap királyok és mágusok uralnak,
Olyan földön mely átalakult gyönyörrel telt paradicsommá.
Kik mint Nagy Sándor vagy Attila a sors gyeplőjét
Vasas kézbe kapják, és teljes nemzeteket elpusztítanak
Hogy nagyképű és mindenható vágyaikat kielégítsék.
Harcra kész légiók állnak rendelkezésükre melyek
parancsára a háború ebei gyors lábakon megindulnak
Az ő fajtájuk a legkönyörtelen módszerekkel
Kényszerítik a világot egy alázatos öntvénybe,
S isten segítsen azokon kik mernek ellenállni.
Sokkal megértőbbek azok a jóindulatúak kik szerető
meggyőzéssel próbálják a világot megváltoztatni, és
kiknek a kibékülés álma rokonságra vezeti a népet.
Ők azok a tanítók és gyógyítók kik gyengéd természettel
Megbocsájtást, türelmet és részvétet hirdetnek.
Erejük mely az erény és élet tisztaságán alapszik, arra
hatalmazza fel őket hogy a lélek tudatával uralkodnak.
Szívük nyílt és eszméjük fel van világítva amint
biztos lépésekkel a mennyei cél felé vonulnak.
Aztán vannak kik tudják hogyan kell vagyont halmozni,
És kik értik hogyan lehet kincses fellegvárat építeni.
Mint régi idők ravasz kamarásai, kezükben a kulcs
Mellyel arannyal töltött kincstárat nyitnak és csuknak.
Manapság a java a kereskedelem kerekét forgatja,
És billió számú embernek teremt munkát és bért.
Hatalmas hajóik a tenger hullámaival birkóznak,
És dokkolnak az iránytű minden irányában, elnézve
Attól hogy a föld lakói mily messze elvetődtek.
Szükség a szépre a legkorább idők óta követ bennünket
De az ellentétek gyakran árnyékot vetnek életünkre.
Kik harmónia után vágynak és egyensúlyt keresnek,
És kik esztétikája a szépség látomásait követik,
Művészettel cserélnék fel a káoszt és rendellenességet.
Édes dallamok születnek nagy zenészek eszméjébe
Melyek drága áron zengnek királyi udvarokban,
És ahol a mester kőműves szakmáját műveli
Fenséges műemlékek és tornyok emelkednek.
Azok az emberek kik mértékkel és szabállyal dolgoznak,
És kik erénye az értelem és józan gondolkozás
Kémcsővel, mérleggel és lombikkal ügyködnek, vagy
vonalzóval, tollal és ecsettel mely színes tintákba merítve
térképet és grafikonokat ügyes kézzel beszínez.
Egy strapás munka mely csak nyugodt kedéllyel lehetséges,
De hasznos mire találmányaik a köz tudatba kerülnek.
Az ő munkájuk által nézhetünk a természet maszkjai alá,
És bármi másra mely ők által a napi munkát megkönnyebbíti.
Ha egy új ideológia vagy tan elismeréssel van fogadva
A legbuzgóbb hívekből alakul ki a mozgalom gerince
Melynek fenntartására és folytatódására bármire képesek,
De gyakran egy túlzott lelkesedés szélsőségre vezet.
Mennyire szánalmas ha az ötlet fanatikusok kezébe kerül,
És elsavanyodik ha túl sok a szenvedély
Mely által a nép tömegesen elveszti az eszét!
Inkvizíciók mint szörnyetegek emelik fejüket és
minden jó szándékú ötlet nem hoz mást mint veszélyt.
Végül is azok az emberek kiknek öröksége a csillagok,
És kikben a szellem alkalmas otthont talál.
Ők lesznek egy új adományozás polgárai,
kik mint istenek újan-szűlt földön fognak járni.
Egy efféle arany korban isteni rend szerint az uralkodás,
Hol a józan ész, szeretet és hatalom lesz a szabály,
Tükrőzve egy oltáron melyet egy háromszoros láng ékesít.
Egy bátor új faj melyet pap királyok és mágusok uralnak,
Olyan földön mely átalakult gyönyörrel telt paradicsommá.
Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.
E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.
Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.
Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.
Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.
S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?
Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.
Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.
Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.
E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.
Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.
Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.
Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.
S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?
Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.
Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.
Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.
