Estefelé, ha alkonypír látszik
vöröslő nyelvvel az ég peremén,
valahol ott, a kihunyt sugárban,
az utolsó fényben ott leszek én.

Estefelé, ha szürkülő ködben
egyedül ballagsz hazafelé,
ne félj az árnytól, mely eléd vetődik,
tudod: mögötted ott leszek én.

Vigyázok rád. Onnan is. Fentről,
hogy ne törjön össze bús magány,
Éjszakánként majd társadul szegődve
álmodban mindig vigyázok rád.

Ne sirass majd. Csak nyugodni térek,
ahol nem bánthat senki sem,
hisz ott maradok a szívedbe zárva,
S megtalálsz engem, hogyha kell.

Gondolj majd rám csukott szemekkel,
s talán érzed, hogy ott vagyok,
gyönge szellőként arcod simítva,
míg el nem áraszt a nyugalom.

Ne sirass majd. Mindig jön új nap
Amely majd erőt ad neked,
s ott, a távoli messzeségből
nézve, őrzöm a léptedet.

Gyöngének hisszük a gyöngyöző párát,
pedig erősebb bárminél,
melytől a szemünk könnybe lábad,
nem lehet gyönge semmiképp.

Jobban félünk a vöröslő tűztől
mely lángoló szikrát szór felénk,
pedig a víz, mely patakban zúdul,
eloltja. Bárhogy fúj a szél.

Többnek hisszük, ki magasra tört fel,
pedig tán gyöngébb bárkinél!
Ki a magasból mélybe fordul,
összetörheti mindenét.

Kevésnek hisszük, ki alulról küzd,
verejtékezve mindenért,
pedig kit bőszült vihar tép meg
edzettebb lehet bárkinél.

Ne nézz a napba! Elvakíthat.
Csak a nap fényét hinti szét,
de mit kiszárít, összeéget,
ott marad, mint egy martalék.

Maradj ott, ahol szelíden, félve,
halvány sugarát ontja szét!
Talán melegét alig érzed,
de nem éget össze semmiképp.

Ne zárj be engem hideg szobába,
ahol már nincsen semmi sem,
csak a falakról gyöngyöző pára,
melytől a hideg is kilel.

Ne zárj be engem hideg szobába,
ahol már nem fűt semmi sem,
hadd maradjak a karodba zárva!
Tudod, ott nem fázom sosem.

Ne zárj be engem sötét szobába,
hol semmi sem világít nekem,
hol nincs fény, amelynek villanása
lámpásként világít nekem.

Ne zárj be engem. Tudod, hogy félek!
Nélküled oly magam vagyok!
Sötét szobában, korom sötétben,
többé már nem álmodok.

Ne tarts béklyóban! Nem bírom úgysem!
Tudod, hogy új fáj nekem,
s minden láncomat széjjeltépem,
ha kell, hogy szabad legyek.

Engedj szabadon! Ne félts engem!
Hisz tudod, hogy olyan vagyok,
mint a madár, mely szabadon szárnyal,
s visszatérek, hisz tudod.

Nem kell semmi, csak bízz meg bennem,
ahogyan én is, hisz tudod:
tetőled árad minden fény rám,
s boldog csak veled vagyok.

Vágytam reád. Valahol mindig
szívem legmélyebb rejtekén,
hozzád szállt minden sóhajtásom,
s mindig hittem, hogy van remény.

Hűvös éjjel a megvetett ágyban
tetőled vártam ölelést,
amely melegít, amikor fázom,
kárpótlásul a könnyekért.

Oly messze vagy. Nem értesz semmit!
Hangomat elfújja a szél,
nyögve száll fel e bűnös világban,
sikoltva, mint a téli szél.

Nem is tudom: miért is várok?
Hisz lelked oly hideg, mint a jég,
szívem melegét hiába adnám,
fagyos szíveddel lehűtenéd.

S mégis: magamban azt kívánom:
törjön meg végre benned a jég,
s fogadd el azt a melegséget,
mit még tenéked rendelt az ég.

Néha hirtelen változik minden,
másképp látod a holnapot,
tegnap még élt, és virágzott minden,
s mára már minden megfagyott.

Tegnap a fák alatt megbújó árnyék
még olyan jól esett neked,
hűsítő szárnyát remegve vártad,
s most kiráz tőle a hideg.

Tegnap még napfény bujdosott köztük,
reád árasztva melegét,
s most jégvirágból szőtt csipketerítőt
hófehér színben terít eléd.

Előtted fehér, fátyolos minden,
oly szép, és mégis vakítja szemed,
hideg szépség, mely lelked átjárva
csikorgó telet fakaszt idebent.

Annyira szép, és világos minden,
fehérlő ágak közt ragyog a fény,
s mégis: a dértől annyira fázol,
hideg tél van, és nincs remény.

Nincsen már semmi, mi visszatarthat,
Nem kell már semmi. Nem vonz a fény,
csak a hűsítő árnyékra vágyol,
ahol megcsillan néha a fény.