Ostrozánsky Gellért

(1964-)

Felvidék

Olyan mély csönd van
Ma éjjel a tizedik napon.
Még a fülem sem súg
Nagyon.
Lent a folyó vize csendesen zúg.
Alig hallom
Ahogy a kövekhez csapódik
A sekély parton.
Szinte mozdulatlan
A hónak meglehetősen
Langyos téli levegő,
És a szétszakadt felhők között
Álmokkal takaródznak a csillagok.
Olvad a fagyos paplan
És holnapra bizonyára
Jócskán megcsappan.
Hangtalan oson az idő
Megnyúlt árnyéka
És a sötétben megveti ágyát
A fogyadozó hold.
Takaródzik mint a csillagok.

Ma egyedül vagyok.

A falon csüngő
Ásítozó lámpa
Lágy fénye vissza verődik
A zsugorodó fehér kristályokról,
És a csönd egyre csak hízik.

Haszontalan volt a napi hólapátolás.
Bár az időt is
Valamelyest tovább dobáltam.
Az is egyre csak olvad.
Apad mint a hó.
Elszivárog lassan.
Beleivódik a múltba.

Ezen a napon
Húsvét szombaton
A nyirkos hideg
Pelyhes ege szürke.
Tüsszentve úszik
Az éjszakába .
Elkergeti ügetve
A készülődő tavaszt.

Kései órán
Reszketve bólogatnak
A korán ébredt virágzás
Összezárt szirmai.
Csapkodó ajtó magánya
Szeli ketté a csend árnyékát,
S a zúzmarás szél
Kéményfüsttel ölelkezik.

Keresztre feszített
Múlt kopogtat
Bebocsájtásért
Hagyomány őrző otthonokba.
Valahol
A kályha melege
Beszivárog a dermedő
Lelkekbe
Is.
Felcsillanhat
Sok szürke nap
Amennyiben a szívekben
A Csoda feltámad.

Lépted alig érint talajt
Miközben bimbózik nyomában
Szívek óhajával
Egy szerényen kedves
Tettekkel lendületes
Üde-fénylő ragyogás.

Csillag születik a pillantásban
Amerre tekinteted veted
A remény angyala száll
Sokak szemében
Kapaszkodnak
Mosolyod erejében.

Páratlan jellemben
Az egyéniség kivételes
Összehasonlíthatatlan
Vonzáskörében tündököl
Ezernyi hálás köszönet
Mely mind Téged illet.

A gyötrelem nyomasztó
Súlya megolvad
Érintésed alatt szétfolyik
Csermely erekben
Még egyszer
A hit újra
gyökeret ver.

A megfáradt életet
Ápolja két kezed
S ha olykor kimerülten
Könnyed lecseppen
Lelkedben
Feletted az angyalod
Megkettőzi erővel akaratod

Bűvös pálca trükkös kalap
Nincs kéznél a nap alatt
A kór szolgálatában
Csak alázat van
Sokszor
Ünnepek s család hiányában.

Sötét áporodott
Ijesztő folyosó végén
ott csillog
Egy szikrányi remény
Tömörödve
Parányi fénylő pontban
Bízva, hogy ott mögötte
Tán a megváltás van...

A végére
Elhagyatva
A Test Lelke
Magára maradva
Szerte-foszlik
Átsurran
A Lét-fotonmolekula
Az ismeretlen dimenzió
Örökkévalóságába.

Didergő ősz-idő
Hömpölyög a házak között
A fecske régen elköltözött
Az ablakon bekobog
A hűvös eső
Csendesen pattog
A szemközti háztető.
A függő csatorna
Mint hatalmas trombita
Ontja a dallamot
Egy búcsú szólamot
Mert a nyár
Már elfolyott
Elvitte a folyó vize
Messzire
Délre
A másik féltekére
Hogy ott fesse az eget
Ultramarin s azúr kékre.

Lelkem még a nyárban
Lágy szellővel szárnyal
De lassan az ősz
Befogja pók-hálójával.