Versek » Remény versek » 4. oldal
Idő    Értékelés

Szeretnék végre megnyugodni
karjaid között csendesen,
a szürkeségben felragyogni
s átölelni a végtelent.

Szeretnék végre megcsitulni
karjaid között csöndesen,
s minden kis gátat elsöpörni,
ami közénk áll szüntelen.

Szeretnék végre megpihenni
karjaid között csöndesen,
s szemed tükrében felfedezni
a felcsillanó végtelent.

Én úgy szeretném hogy elfeledjük
a szörnyű mát, és a tegnapot,
hogy mind a ketten azt érezzük,
szebbek lesznek a holnapok.

Beküldő: Meggyesi Éva
Kivül erősnek látszom,
de belül órdítva sírok.
Alig vártam hogy újra lásslak,
ezért nem is akartam felfogni mikor mással láttalak.

Fogtad a kezét s nevetél
szíved meleg volt pedig kint dúlt a hideg tél.
Azt a kedves pillantást mivel őt nézted,
örökre az emlékezetembe vésted.

Mint sebes vonat,ki senit ki nem kerül,
mint vad musztáng tombolok legbelül.
Mindent férre dobva,eltörve tomoblnék,
míg a kimerültségtől össze nem esnék.

Mint égő gyertyaláng,ki senkit sem zavar,
mind gyönge szellő,ki vihart nem kavar.
Ily megnyugvás van a lelkemben,
miközben egyre nagyobb szívemben a seb.

Versbe folytom bánatom,
visszaépítem boldogságom,
Hisz a rózsa is elhervad,
de idővel újabb bimbót ad!

Nem szégyen az ha sírni látnak,
csak azt jelzi érzel!Van szíved!
Nem szégyen az ha hull a könnyed,
nem ítélhet meg senki sem.

Sírj csak ha megtört a szíved!
Sírd csak ki minden könnyedet!
Most te sírsz ,s holnap tán más is!
Ne szégyelld hát a könnyeket!

Ma sírsz még,de talán a könnyek
tisztára mossák arcodat,
s mint napsütés tavaszi szélben,
holnapra virágot fakaszt!


Beküldő: Meggyesi Éva



Ne hagyj egyedül zúgó szélben
hogy felkavarjon egy forgatag,
ne hagyj egyedül tűző napban
hogy felégesse az arcomat.

Ne hagyj egyedül hóviharban,
hisz elsöpör tőled messzire!
Ne hagyj egyedül téli fagyban
hol nem melegít fel semmi sem.

Ölelj magadhoz!Szoríts némán!
Ne tartson vissza semmi sem,
csak melegítsd fel megfagyott szívem,
s észre se vedd ,hogy vérzik-e.

Beküldő: Meggyesi Éva


Sötét erdőbe burkolózó fák közt
az őszi erdőben néma csend honol,
s lábaim nyomán a zizzenő avar közt
tücskök cirpelését hallom valahol.

Ők is készülnek lassan már a télre
átaludva a hűvös napokat,
én bolyongok csak,búsan elmerengve,
csak a szél simítja könnyes arcomat.

Rád gondolok most is könnyező szemekkel,
mit tehetnék,hogy neked jobb legyen?
Talán ha eltűnnék,már észre sem vennéd,
hiszen számodra már alig létezem.

Ahogy a vén tücsök,úgy készülök én is
elmenni oda,hol néma csend honol,
s az őszi felhőkbe burkolózott ködben
talán engem is várnak valahol.


Beküldő: Meggyesi Éva
Népszerű fórum témák
Legfrissebb kommentek
Új témák