(TANQ)
Szabadság… vajh’ mi az?
Oly’ mint a lekváros lángos?
Egy különlegesség?
Nem állandó a szabadság,
Különös illatos vadság.
*

(10 szavas)
Szabadság az emberek vágya,
Örök Álma,
Elérhetetlen, szívben lakó ideája!

(Kínai forma=„Vágyódás délre”: "Shiliuziling" 1,7,3,5 Rímképlet = aaxa x = végtelen)
Az
Vágy! Vallja kinek nincs az.
Csak álom...
Mert a világ gaz...
*

(3 soros-zárttükrős)
Mitől lenne szabadság, attól, hogy ezt képzeljük?
A kényszerítő körülmények híja, igényünk?
Mitől lenne szabadság, attól, hogy ezt képzeljük?

Csak
Hiszed, de ámítanak!
Jár szájuk...
Fogva tartanak.
*

A szabadság tán’ az élet egyik szigete? Nos, ez, ami nem is létezik!
De, sokan a torz világlátásukkal, ezt maguknak bőszen beképzelhetik!
A saját lelkünk a mi birodalmunk, amit teljesen úgysem uralhatunk,
Bár sokan, tévesen vannak győződve, hogy a saját szabadságunkban lakunk.

(Kínai forma=„Vágyódás délre”: "Yijiangnan" 3,5,7,7,5 Rímképlet = xaxaa x = végtelen)
Szabadság?
Hogy van az tévhit.
Lelkünk sem mi uraljuk,
Csak egy kicsit, fikarcnyit,
Hogy éljen a hit.
*

Ember! Vizsgáltad-e már, hogy a körülmények állandók!
Azt is-e, hogy ezek többségükben nem változtathatók?
Szeretet vesz körül, de közben uralkodik körben a gyűlölet is?
Te meg ebben a káoszban, fölfedezed még a "nincs" szabadságot is?

Körülmény
Pang, változatlan.
Szeretet? Gyűlölet több.
Hiszed, hogy szabadság van
Életed káoszában.
*

Piros lámpa gátol…
Ha még nincsen kész az ebéd,
Morgón korog gyomrod…
Vagy, mint a jó étel laktat,
Nem gátol, ha már befaltad...
*
Nem kapod meg állást,
Nem mászhatsz havas csúcsokra!
Nincs almásderesed.
Csak egy furcsa vágy, sikerről
Bukott, álombéli tervről.
*
Már nem szeret párod,
Másik miatt, tán’ elválik…
Gátol szabadságban.
Szerelmed nem ég érted már...
Szenvedés vagy szabadság vár?
*
Apádnak van régi
Korhadt, szamaras-kordéja!
Nincs már hozzá szamár!
Hiába elmúlik minden...
Szabadság zár nélkül nincsen...
*
Megvan még rollered?
Hülyén nézel ki… hajtani.
Óvodás döntésed…
Jó életet megtartani?
Szabadság nélkül hajtani?
*
Kérdés: kire számítsz?
Sírásóid, veled lesznek,
Jó munka, nagy fizu!
Lesz, ki szabaddá tesz sírva?
Vagy mosolyogva visz sírba...
*

Dönteni? De vajon miről tudsz, mik a lehetőségeid?
Mit nem ismersz, nem körülmény,ott mások eshetőségeid...
Dönteni? De vajon miről tudsz, mik a lehetőségeid?

Konverzáció az, ami alatt meggyőzik egymást a jelen lévők,
Ők a világon a legnagyobb, ön-elismerendő szabadsághívők!
Konverzáció az, ami alatt meggyőzik egymást a jelen lévők.

(Bokorrímes)
Mérgeskedtem én már eleget, hogy mért nem találom a szabad lelkemet,
Az életkörülményeim biz' nagyjából állandók... élem a nincseket.
Emberek! Életkörülményeitek eleve gúzsba kötnek titeket…

,,Nincs’’
Van sok... szabad lélek sincs.
Lét kemény...
Szorít a bilincs.
*

Óh, Te „szabadság -os”…
Ha úton, piros lámpát kapsz?
Rögtön korlátoztak!
Lámpa miatt jól elkésel,
Főnököd szóval szid… „késel”.

Vecsés, 2017. március 18. – Mórahalom, 2018. augusztus 25. – Szabadka. 2018. augusztus 31. –Kustra Ferenc – a 10 szavast, a verseket, a HIAQ –kat, a 3 soros-zárttükrös –öket én írtam, a TANQ verset, Farkas Tekla. A kínai versformák: Jurisin Szőke Margit munkája.

3 szerzős meditáció az életről…

Az élet olyan, mint egy foszlós bélű kalács,
Ezzel nem megyünk messzire, de ha, nincsen más?

Kalács illatozik,
Nagymama épp most sütötte.
Szeretettel teli.
Koldus fázik ablak alatt,
Maradt morzsa, néhány falat?

Lehet fényűző életed,
Ha a szeretetet nem ismered,
Tönkremegy életed.

Lehet életed kényelem,
Ha szíved szeretni képtelen,
Életed lesz gyötrelem.

*

A szeretet olyan, mint egy foszlós bélű kalács!
Ezzel ugyan nem boldogulunk, de ha, nincsen más?

Kicsi gyermek majszol,
Kakaót iszik melegben.
Szeme csillogó zöld.
Megfagy ágrólszakadt ember,
Odakinn. Szólni már nem mer.

A szeretet óriási kincs,
Boldoggá tesz. Biz’ fájdalom, ha nincs.

Szeretetben élni tudni kell!
Boldogsághoz kettő kell,
Élet nélküle bagatell.

*

Párkapcsolat olyan, mint szétfoszlott, foszlós bélű kalács…
Életlen késsel nem szeletelhető… de, ha nincsen más?

A hold - mint fél kalács.
Szép leány szeretni tanul,
Gyermekkorára néz.
Kucorog a nincstelene,
Rég elhagyta már kedvese.

Párban rózsás az élet, amíg virul szeretet.
Nélküle viselheted tövissebeket.

Párkapcsolat foszlós-kalács, frissen fogyaszd!
Ha más nincs... később beletörik fogad.

Vecsés, 2017. december 28. – Mórahalom, 2018. január 20. - Szabadka, 2018. január 18. - Kustra Ferenc József: a verset én írtam. A 10 szavasok Jurisin (Szőke) Margit munkája. A TANQ -kat Farkas Tekla írta és a vers címe: „Sorsok…”

Meditálásom…

Elalvás előtt még hallom, valahol egy ló nyerít!
Szerelmes lehet? Remélem, nem bántják… a mindenit…

Közben hallom: kutya vonyít vagy talán hegedű…
Vakaródznom is kell, remélem nincs benne tetű…
Trilláz még nagy riadtan egy eltévedt madár,
Lehet, hogy sötétben ő nem talál haza már?

Sötétben hallom valahol úgy felsír egy hegedű,
Vonója nyekereg, mondanivalója keserű…
Rám zúdul a felhők könnye, gyors az égi zápor.
Köddé válik napsütésben a bús elmúláskor.

Magamba és magamra rajzolok kérdőjeleket,
Ami bennem dúl, az meg nekem maga a döbbenet.
Bucsut intenék a múltnak és a mának,
De nem engedi, fogva tart bú és bánat.

Látom arcotokon az üresség monoton nyomatát
És a mosolyokat, amely torzult lesz és grimaszra vált…
Ki kellene mosni a tündöklés szemcsés aranyát,
Kézbe véve megélni pillanat öröm mámorát.

Lassan minden kép elhalványul, mint esti alkonyat,
A lelkem meg én figyeljük a szenvedő arcokat.
Senki nem nyújt neked kezet a gödörbe, hogy kimászhass,
Pedig ki kell jönnöd, hogy messzire, a jövőbe láthass.
Ha így marad, akkor porrá leszel és a szél játéka,
Vagy mint oly' nagy fekete pont a fergeteg martaléka.

Régen volt már az, amikor az ég, kék volt és füsttelen,
Mindenki nagyon boldog volt, elégedett és bűntelen…
Pedig az élet, akkor is embereket harcba hívta,
És csatáit mindenki egyedül és magával vívta.

Ha mész, ha van és beszippantod az erdei levegőt,
Majd feleszmélsz, és már nem kívánod, a sűrű őserdőt.

A ló nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd a napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.

A lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.

A ló csak nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd reggel az új napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.

Lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.

Még az is lehet, hogy de jó, milyen jó lehet itt élni.
De akkor nem kéne a bőrömet, ráncosra cserélni!
Barátom lett ő ott fent, a kis dalos madár,
Valahol a határban iázik egy szamár…

Figyelem, de nem hallom, hogy valaki lépked hangtalan,
Így azt sem látom meg, ha nincs is, hogy hosszú árnyéka van.
Van nekem nyugalmam és azt őrzi a végtelen messzeség,
Felettem, mint egy végtelen kék óceán elterül az ég…

Verőfényes nap lesz ma is és már nem hallom, hogy a ló nyerít!
Remélem, este nem bántották csak most elaludt… a mindenit…

Vecsés, 2014. július 3. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Gondoltam, témát majd csak megtalálom.
Megírom, majd szép lesz, mint egy nagy álom.
Ihletemet, nyugtalanul… csak várom…

Fiatalságom csak, huss… gyorsan elrepült!
Írói kedvem ettől van… és nem renyhült…
Agyamba, lelkembe bölcsesség települt.

Ma már nagy okosan tudom, mit sem ér egy önlázadás,
Az idő nem áll meg, magától mindig jő a változás…
Legföljebb, ha papír szálkás, akkor van nálam ágálás.

Nekem még nem írtak fel, így nem is hiányzik a séta-botom,
Erre nem is gondolok, amikor a lélek útjait rovom…
Rájöttem, maradok én magamba, mert a lelkem a hatalom.

Ücsörgők a lassan sötétes, komoras szobámban,
Nézelődők, a gyérülő napfény-világításban.
Elmémmel próbálok keményebben írni, ügyködni,
Sőt, a pennámmal még ezeket le is kéne írni.

Egyszer csak, bumm! Mint az égen a csillag,
Gondolatom tolul: esthajnalcsillag.
De mondhatok bármit, hazudhatok igazat, mesés szépet,
Ha nem festem előre nektek, szebbre és jobbra a létet…

Leírom, hogy mit ér a hideg érintés,
Minek egy, csak viselt langymeleg ölelés?
Az igazi, ha nem kell habzásfékezés?

Papírom a toll érintésére megrezdül,
És ha felébred benne vágy, el nem menekül.
Ő viszi tovább gondolatot, belemerül...

Óh, tollam! Éltemben kérlek, kísérj egészen végig,
Legyen kezemben, utamon a toll, a halálomig.
Még nem csalódtam benned, leszel itt velem a sírig?

Úgy írnék én, hogy ne csak cipeljem gondolat húrokat,
Szeretném, ha nem maradna bennem több fölös gondolat.
Lehet, hogy lassan vége? Tollammal oldjuk meg gondomat.

Ha a tüzes villámfény behatol az ablakomon,
Hogy jobb legyen, inkább leülök kint a balkonomon…
De írok tovább… nem zavar a paca a karomon…

Vecsés, 2016. január 17. – Kustra Ferenc József

Milyen élet ez?

Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…

Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.

Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…

E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.

Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…

Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?

Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!

Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…

Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.

Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.

Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?

Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.

Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!

Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…

A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...

Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.

Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.

A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.

Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?

Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.

Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.

Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.

A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.

Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.

Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…

Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!

Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?

Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…

Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.

Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.

Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!

Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.

Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.

Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?

Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…

Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!

Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről