Idő 
Értékelés 
Értékelés …az élet tengerén…
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Csendes jelenben,
Jövőre gondolhatok.
Múlt, mit enged meg?
*
Ha élet mezejének a szélére érek,
Akkor csinálhatom a számadást, mit érek.
Ha a végső eredményem csak egy nagy nulla lesz,
Lesz, ki elátkoz és szól: Isten hírével mehetsz?
*
Múlt ajtajának
Kilincse miért rozsdás?
Erővel nyitni?
Vecsés, 2013. január 7. - Kustra Ferenc József
Jövőre gondolhatok.
Múlt, mit enged meg?
*
Ha élet mezejének a szélére érek,
Akkor csinálhatom a számadást, mit érek.
Ha a végső eredményem csak egy nagy nulla lesz,
Lesz, ki elátkoz és szól: Isten hírével mehetsz?
*
Múlt ajtajának
Kilincse miért rozsdás?
Erővel nyitni?
Vecsés, 2013. január 7. - Kustra Ferenc József
Idő van! Ébredj!
Az idő, halad, pereg…
Feleszmélés kell.
*
Jó
Magyar
Hazafi!
Mondj le erről:
Végtelen közöny!
*
Lét, mesebeli?
Akkor minek a remény?
Ó! Mily’ a világ…
*
Álomvilágban
Élni: az önbecsapás!
A nagy rossz közelg…
*
Te még várod jót?
Napocskát… felhő takar!
Ébredj már ember!
*
Most
Tegyél
Hazafi!
Mosd meg arcod,
Ébredj és figyelj!
*
Vérben úszikál
Világ, mohóságában.
Csak, pénz boldogít!
*
A fejünk felett
A tető… csillagos ég!
Lét… földön folyik!
*
Egy
Vagy több
Nap, tán’ év…
Ott kell lenni
Tettek mezején!
*
Deres hajnalon
Is életben maradni!
Ébredj! Világ él!
Vecsés, 2016. július 24. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjúban és apevában. [Az apeva öt soros „vers”. Az első sor egy, a 2. két, a 3. három, a 4. négy, az 5., öt szótagot tartalmaz. Nem rímes. Tilos a szavak tördelése.]
Az idő, halad, pereg…
Feleszmélés kell.
*
Jó
Magyar
Hazafi!
Mondj le erről:
Végtelen közöny!
*
Lét, mesebeli?
Akkor minek a remény?
Ó! Mily’ a világ…
*
Álomvilágban
Élni: az önbecsapás!
A nagy rossz közelg…
*
Te még várod jót?
Napocskát… felhő takar!
Ébredj már ember!
*
Most
Tegyél
Hazafi!
Mosd meg arcod,
Ébredj és figyelj!
*
Vérben úszikál
Világ, mohóságában.
Csak, pénz boldogít!
*
A fejünk felett
A tető… csillagos ég!
Lét… földön folyik!
*
Egy
Vagy több
Nap, tán’ év…
Ott kell lenni
Tettek mezején!
*
Deres hajnalon
Is életben maradni!
Ébredj! Világ él!
Vecsés, 2016. július 24. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjúban és apevában. [Az apeva öt soros „vers”. Az első sor egy, a 2. két, a 3. három, a 4. négy, az 5., öt szótagot tartalmaz. Nem rímes. Tilos a szavak tördelése.]
(Bokorrímesek)
A kék seszínű benzinszag felhő, hosszan, maradón húzódott életvonatom mögött,
A gőzősöm egész életemben úgy csühögőtt, mint ki végleg, vicc országba költözött.
Ugrálva araszolt a síneken, zakatolón kihagyott, defekt volt kerekek között
Hetven múltam, tudom hülye vonaton, csak hülye életet lehet élni.
Elakadtunk folyton, sorompó... jelző piros, és nekem kellett evezni…
Mindenkit szeretni marhaság, az regressziót volt szerencsém ismerni.
Pusztába rohantunk zakatolva, a porhullámok szembejőve…
Eltakarták a pár lézengő kórót, mik voltak a semmi őre.
Vonatommal, most is még rohanunk, ott van-e halál… csak előre!
*
(apeva)
Le
Kéne
Taglózni
A mozdonyom
Masinisztáját?!
*
Meg
Kéne
Nézni, hogy
Görcs rángatta?
Szóltam, kiszállok!
*
(10 szavas)
Kiszállni a saját életvonatomból?
Nem tehetem halál-tokosságból!
Maradtam, végtelen életvágyból!
*
De
Bizony.
Ki, aki
Dumál neki?
Mért van ellenem?
*
Én
Nagyon
Másképpen
Gondoltam tán’?
Rosszul alakult…
*
Az
Enyém
Vonat, ment.
Ki mondta, hogy
Mért éppen arra?
*
Jaj!
Oda
Kötöztek
Fűtéscsőhöz!
Élet… elsuhant!
*
(3 soros-zárttükrös)
Az enyém vonat… ma már mindegy bármit mondok,
Hogy mi, hogy volt… már csak szomorún meditálok…
Az enyém vonat… ma már mindegy bármit mondok.
Vecsés, 2018. május 22. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.
A kék seszínű benzinszag felhő, hosszan, maradón húzódott életvonatom mögött,
A gőzősöm egész életemben úgy csühögőtt, mint ki végleg, vicc országba költözött.
Ugrálva araszolt a síneken, zakatolón kihagyott, defekt volt kerekek között
Hetven múltam, tudom hülye vonaton, csak hülye életet lehet élni.
Elakadtunk folyton, sorompó... jelző piros, és nekem kellett evezni…
Mindenkit szeretni marhaság, az regressziót volt szerencsém ismerni.
Pusztába rohantunk zakatolva, a porhullámok szembejőve…
Eltakarták a pár lézengő kórót, mik voltak a semmi őre.
Vonatommal, most is még rohanunk, ott van-e halál… csak előre!
*
(apeva)
Le
Kéne
Taglózni
A mozdonyom
Masinisztáját?!
*
Meg
Kéne
Nézni, hogy
Görcs rángatta?
Szóltam, kiszállok!
*
(10 szavas)
Kiszállni a saját életvonatomból?
Nem tehetem halál-tokosságból!
Maradtam, végtelen életvágyból!
*
De
Bizony.
Ki, aki
Dumál neki?
Mért van ellenem?
*
Én
Nagyon
Másképpen
Gondoltam tán’?
Rosszul alakult…
*
Az
Enyém
Vonat, ment.
Ki mondta, hogy
Mért éppen arra?
*
Jaj!
Oda
Kötöztek
Fűtéscsőhöz!
Élet… elsuhant!
*
(3 soros-zárttükrös)
Az enyém vonat… ma már mindegy bármit mondok,
Hogy mi, hogy volt… már csak szomorún meditálok…
Az enyém vonat… ma már mindegy bármit mondok.
Vecsés, 2018. május 22. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.
Bús melódiát sír a hegedű,
a rossz kunyhók falán átsüvít a szél,
cserzett arcú élet már réges-rég keserű,
s a szürke felhőkből szakad a tél.
Korcs kutyák vonyítása messzire száll,
rongyos életük telítve vágyakkal,
s a fejszék koppanása meg-megáll,
míg a fateknő megtelik álmokkal.
Juharfa darabja a tűz előtt henyél,
mellette egy rajkó a pirítóst várja,
egy öreg cigány történetet mesél,
s pipafüstöt ereget mellette párja.
A tábortűz körül pezseg a vér,
az almabor most friss nedű,
öreg prímás egy vénembert kísér,
bús nótát sír halkan a hegedű.
a rossz kunyhók falán átsüvít a szél,
cserzett arcú élet már réges-rég keserű,
s a szürke felhőkből szakad a tél.
Korcs kutyák vonyítása messzire száll,
rongyos életük telítve vágyakkal,
s a fejszék koppanása meg-megáll,
míg a fateknő megtelik álmokkal.
Juharfa darabja a tűz előtt henyél,
mellette egy rajkó a pirítóst várja,
egy öreg cigány történetet mesél,
s pipafüstöt ereget mellette párja.
A tábortűz körül pezseg a vér,
az almabor most friss nedű,
öreg prímás egy vénembert kísér,
bús nótát sír halkan a hegedű.
