Mikor ünnepkor kigyúlnak a fények
s a fenyő égő felragyog,
a csillogó fánál elmerengve
a régmúlt karácsonyra gondolok.

Nem kaptunk drága ajándékot
legtöbbször semmi sem jutott
és mégis a szívemben érzem
ott voltunk igazán boldogok.

Nem voltak fenyőfa izzók
csak a kályha fénye pislogott,
sudár fenyőnkre rávetítve
aranyló,fénylő csillagot.

Nem voltak karácsonyi fények
szívemben mégis ott ragyog
a régi karácsony fénye,
s most újra rátok gondolok!

Amikor együtt énekeltük
a kiskarácsony énekét,
s átadtuk szelíden véle
szívünknek minden melegét.

Azóta elszállt egy élet
mindenkit máshová sodort,
de mégis,szívemben érzem:
ott voltunk igazán boldogok!

Mama fázom.ölelj át kérlek
nem süt rám eléggé a nap melegével.
Mama fázom,bújj hozzám kérlek
melegíts engem tested melegével..

Mama félek!Ne hagyj itt kérlek!
rosszat álmodom,nélküled félek.
Mama félek,maradj itt kérlek!
Őrizd az álmom szíved melegével.

Látod?Most jobb így!Már nem is félek!
Szépet álmodom,tündérmeséket.
Csörgő patakot,virágos rétet,
Csak ez kellett hozzá:a te ölelésed.

Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál - ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy "Próbálja meg!" - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője...
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz? ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja?
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!

(A verset egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt idős férfi írta. Fordította: Barsi Boglárka)

Piciny kezek,melyek tétován
megszorítják az ujjamat,
piciny kezek,melyeknek érintése
szívem rejtett zugába hat.

Piciny kezek,melyektől úgy érzem
soha nem voltam boldogabb,
piciny kezek,mint lágy szellő
simítják végig arcomat.

Piciny kezek,melyektől szárnyat ölt
minden erő,és akarat
hogy újra tudjam kezdeni,
mikor már semmim sem maradt!

Apró kis kezek,formás kis ujjak
melyet kezemben tartok boldogan
tétován,lágyan simogatva
megszorítják az ujjamat.

Formás kis száját igazgatva
mintha mondaná! Itt vagyok mama!
S csöppnyi száján mint ezüstszínű hajnal
átsuhan boldog mosolya.

Selymes kis arcát megérintve
úgy érzem most értem haza,
s mint lágy szellő ,szelíden suhanva
járja át szívem mosolya.

Lehet -e boldogabb az ember?
Mint mikor azt mondják mama?
Mindennap új csodákat őriz,
hisz csak most lettem nagymama.