Anyának lenni égi áldás!
Anyának lenni szent dolog,
akkor is ,ha nem ragyog mindig
reá vetítve csillagod.

Anyának lenni égi áldás,
ha nincs is rá szükséged talán,
hisz mily öröm az is már néki,
ha boldognak lát más oldalán.

Anyának lenni égi áldás!
Míg ő van,gyermek vagy talán.
ha senki máshoz nem fordulhatsz,
ő akkor is meghallgat talán.

Anyának lenni égi áldás!
a legszebb a földön talán,
az ő szíve csak érted dobban,
bárhol vagy,bármerre jársz!

Anyának lenni égi áldás!
Ne hagyd hát magára soha!
Hisz lelkéből csak reád sugárzik
minden szava,és minden mosolya!

Egy anyának nincs más a földön,
mi gyermekénél fontosabb talán,
egy anya gyermeke szemében látja
a zöldülő rétet,a nap sugarát.

Egy anya a gyermekben érzi
a tavaszi szellő lágy sóhaját,
miatta él,és miatta vérzik
miatta szárnyal felhőkön át.

Egy anyát nem lehet legyőzni!
Erős,és sok mindent kiáll!
S bár lehet,belülről vérzik,
de erőt is ebből gyűjt talán.

Egy anya mindenre képes!
S ha kell,százszor is kiáll!
Nem engedi hogy porba zúzzák,
és csak azért is vissza vág!

Mikor kis száját formálgatva
először mondja ki:mama,
arcod ujjával megsimítva
az lesz a legnagyobb csoda.

Mikor arcodon végigszántva
apró kis puszit hintve szét,
csöpp kis szájával megérintve
lelkedbe vigaszt szórva szét.

Nem bánod mi volt már tegnap,
új erőt csöpögtet beléd,
csöppnyi lényével azt sugallva
Ne add fel!Mindig van remény!

Mama ne sírj! A kedvemért!
Hisz itt vagyok neked!
Én sokkal szebben ragyogok
minden csillag helyett.

Mama ne sírj!Hisz láthatod,
én itt vagyok veled!
S csöppnyi ujjammal átfogom
reszkető kezed.

Mama ne sírj!Majd ráhajtom
válladra kis fejem.
Látod?Már nem is fáj semmid
ha itt vagyok veled.

Mama látod?Már mosolyogsz!
én is azt teszem.
Elűzöm minden bánatod
ha itt vagy én velem.

Ajándék ma minden perc és óra,
amit ünnepkor együtt tölthetünk,
ajándék,melyet álmainkban,
emlékeinkben mindig keresünk.

Ajándék, de sokkal több annál
mit a fenyőfa nékünk rejteget,
ajándék,mely arannyal írja
szívembe most a nevedet.

Ajándék,melyet aranyfonállal
hímezve szívünkbe kötünk,
hogy legyen mire emlékeznünk
amikor végleg elmegyünk.