Ölbe tett karral nézem, hogy
Eldobod az életed,
Ölbe tett karral érzem, hogy
Közel a végzeted.

Ki vagy Te? Honnan s hová mész?
Ki vagyok én? Mikor kérdeznéd?

Tudunk-e egymásról mélyebbet, mint a felső rétegek?
Kérdeztünk-e valaha többet, mint, hogy vannak a fellegek?


Egy másik síkon bár sokszor, őszintén öleltük egymást
Itthon mégsem leltük soha a másik karját.

Fájnak a szavak, fáj a múlt
Lehetett-e volna másképp?
Haragom már rég elmúlt.

Talán eljön a perc, mikor kitisztul minden,
Leülünk egymással, tiszta vérrel.

Akkor kinyílik a kapu egy új léttel
Addig pedig szüntelen kérdem:
Miért mész el?

Siratom,Siratom bánatom
Mely pokolba folyt,megöl
De semmit sem tehetek ellene...
Tipor,szétszed s csak a por marad.

Nincs baratnőm,mely segitene
Nincs szerencsém mely mellettem lenne...
Bús időknek temetőjét éljük..
De csak tipor,szétszet...pokolba vele

Sodrodunk,Sodrodunk az árral.
Megvetjük,elfelejtjük a gondjainkat.
De az ott Lapul lenn..
Hova majd jutni fogunk.

Menny miről van itt szó?
Pokol az meg egy új szó?
Menny mely virágokkal teli?
Pokol mely üst a mélyben?

Válaszok,válaszok...
Tengernyi válaszok mely válaszra várnak.
Hol élünk mi?
Poklon vagy mennyben?

Adynak hivnak sokszor.
Lelke szelleme mely velünk van...
De 50 vagy 1 nap s már porba
folytjuk bánatunk.

Parfüm, kortyolok,

Parfüm, nevetek,

Parfüm, iszom,

Parfüm, iszom.

Parfüm, nevetek,

Parfüm, vedelek,

Parfüm, nem érzem,

Mindenki testvérem.

Rohanok, vedelek,

Rohanok, szeretek.

Gyűlölök, szeretek,

embert keresek.

Nincs ember, rohanok,

Még piát! -kutatok

Van pia, rohanok,

Van ember, szeretek,

Még sincs!

Hányásban fetrengek.

Egymagamban üldögélek
úgy taszít ez a kórházi ágy,
s meg se hallom félelmemben
a nővérke hívó szavát.

Oly sokat kibír az ember
bár belülről tombol talán,
magába fojtva minden érzést,
amíg fel őrli önmagát.

S mikor már nem bírja többé
bilincsként húzó terheit.
csak törölgeti két kezével
arcára hulló könnyeit.

Most félek csak, talán már késő!
Míg másokat foltoztam talán
észre sem vettem fölöttem
a vészjósló ,harsány károgást.

S most vajon aggódnak értem
kikért oly sokat tettem talán?
Réges- régen messze tűntek
s nem maradt, csak a kórházi ágy.

Egy nyári reggelen bekopogtál,
bár zord,és goromba voltál,mégsem morogtál.
Olyan hirtelen jöttél,
és sok jóval nem is kecsegtettél.
Nem beszéltél,kegyetlen voltál,és néma,
és én úgy terültem ki,mint egy rémült béna.
Sírva könyörögtem,hogy ne bántsál,
de te az eszközökbe nem válogattál.
De erős voltam,és dühös harcos,
te meg brutálisan morcos.
Nem adtam fel a reményt,
és te láttad rajtam,hogy ez a nő nagyon kemény.
Kértelek,hogy hagyjál békén,
és te némán engedelmeskedtél.
Már nem vagyok beteg,vidám vagyok,
a mogorva látogató így végleg elhagyott.