Idő 
Értékelés 
Értékelés Szülők öröme
Sors-napot áld. Esélyt ad-
Jó szívű doktor!
Idegrendszer sebésze,
Aggódó ember reménye!
Szétmállott porc, hogyha csupa rozsda,
Szú rágta korong amikor már ronda...
Csontok közt az ideg, ha fogságba esik,
Bizakodik a beteg...hátha megmentik.
Szike a kézben
Neuron-szabadító.
Precíz figyelem!
Ember sorsot segítő
Hivatás - Életmentő!
Kisiklott testet jól oszlopozza!
A reményt műti, hitet csavarozza!
Elhivatottság kell, tudás és szeretet,
Vágányra rakni ismét egy életet.
Hős kezek tette
Dicső, szerénység kelyhe...
Mestert rejt lelke.
Naponta bús jajt enyhít,
Sérültben hitet hevít.
Angyalok karja védőn óvja nemes segítőket,
Nincs kiválóbb tett, mint adni egészséget.
Élethez új reményt, jövőbe vetett hitet,
Mindenkit a csapatból köszönet illet.
Hálát nyilvánít
Keser lélek-zokogás;
Kimondhatatlan!
Csak egy szó a köszönöm...
Áldás szálljon, fényözön!
Hangom elcsukló, mélyről jön, és csendes...
Ország előtt mondom, drága doktor...nemes
Kertmegi István.. családomnak biz becses,
Társaival együtt...áldozatos tettük köszönetes!
A tiszteletünknek élő-fény glóriája
Szeretettel, hálából van megfonva.
Istennek áldása szálljon mindnyájukra!
Dunatőkés, 2024. május 27. (köszönetnyilvánítás Dr.Kertmegi Istvánnak, és kiváló munkatársainak az SzTE idegsebészet klinikájára).
Sors-napot áld. Esélyt ad-
Jó szívű doktor!
Idegrendszer sebésze,
Aggódó ember reménye!
Szétmállott porc, hogyha csupa rozsda,
Szú rágta korong amikor már ronda...
Csontok közt az ideg, ha fogságba esik,
Bizakodik a beteg...hátha megmentik.
Szike a kézben
Neuron-szabadító.
Precíz figyelem!
Ember sorsot segítő
Hivatás - Életmentő!
Kisiklott testet jól oszlopozza!
A reményt műti, hitet csavarozza!
Elhivatottság kell, tudás és szeretet,
Vágányra rakni ismét egy életet.
Hős kezek tette
Dicső, szerénység kelyhe...
Mestert rejt lelke.
Naponta bús jajt enyhít,
Sérültben hitet hevít.
Angyalok karja védőn óvja nemes segítőket,
Nincs kiválóbb tett, mint adni egészséget.
Élethez új reményt, jövőbe vetett hitet,
Mindenkit a csapatból köszönet illet.
Hálát nyilvánít
Keser lélek-zokogás;
Kimondhatatlan!
Csak egy szó a köszönöm...
Áldás szálljon, fényözön!
Hangom elcsukló, mélyről jön, és csendes...
Ország előtt mondom, drága doktor...nemes
Kertmegi István.. családomnak biz becses,
Társaival együtt...áldozatos tettük köszönetes!
A tiszteletünknek élő-fény glóriája
Szeretettel, hálából van megfonva.
Istennek áldása szálljon mindnyájukra!
Dunatőkés, 2024. május 27. (köszönetnyilvánítás Dr.Kertmegi Istvánnak, és kiváló munkatársainak az SzTE idegsebészet klinikájára).
Mint pókháló-szövevényes
Ódon,
Dohos üreg...
Fanyar-szagú,
Mosatlan üres üveg...
....olybá tűnik a megélt pillanat.
Ott,
Ahol a szegycsont mögött
Nem lakik már senki,
Csak tompán kalapál
A szívnek tűnő verkli,
S a kasban túlárad a semmi,
...És fárasztó már valakinek lenni...
Ott
Sajogva sziszeg a múlt
Megaszalt emléke,
S az ősök vétke
egyre csak nehezedik.
Ott...
a megálló üres...
Új járat nem érkezik,
csak
az apátiás jelen valósága
megsárgult fotókkal keveredik..
Ott
A magányos várakozás is
Feledésbe merül,
És nem tudni,...
Az Élet mibe kerül...
Idegen arcokon
Rideg a szánalom.
Ismerős...
Már csak a fájdalom
Minek a Van, és kié a Most
Mikor
Az Otthon a Múltban hagyatott....
És nincs már kit szeretni
Csak feledni... feledni.
Elillant valami messze
Talán az élet...
Ha lehetne megőrizne
Valami emléket.
Ódon,
Dohos üreg...
Fanyar-szagú,
Mosatlan üres üveg...
....olybá tűnik a megélt pillanat.
Ott,
Ahol a szegycsont mögött
Nem lakik már senki,
Csak tompán kalapál
A szívnek tűnő verkli,
S a kasban túlárad a semmi,
...És fárasztó már valakinek lenni...
Ott
Sajogva sziszeg a múlt
Megaszalt emléke,
S az ősök vétke
egyre csak nehezedik.
Ott...
a megálló üres...
Új járat nem érkezik,
csak
az apátiás jelen valósága
megsárgult fotókkal keveredik..
Ott
A magányos várakozás is
Feledésbe merül,
És nem tudni,...
Az Élet mibe kerül...
Idegen arcokon
Rideg a szánalom.
Ismerős...
Már csak a fájdalom
Minek a Van, és kié a Most
Mikor
Az Otthon a Múltban hagyatott....
És nincs már kit szeretni
Csak feledni... feledni.
Elillant valami messze
Talán az élet...
Ha lehetne megőrizne
Valami emléket.
Ügyetlenül evett,
és leette magát,
gyakorta megbotlott,
és néha bepisált.
Rossz volt a hallása,
és már alig látott.
Láttál-e már ilyen
rút kutyavilágot?
Felesége szidta,
vagy sírva menekült,
míg szegényke vakon
s süketen csak ült.
Egy öröme maradt,
hű és vén kutyája,
mely lábánál feküdt
és tovább is imádta.
és leette magát,
gyakorta megbotlott,
és néha bepisált.
Rossz volt a hallása,
és már alig látott.
Láttál-e már ilyen
rút kutyavilágot?
Felesége szidta,
vagy sírva menekült,
míg szegényke vakon
s süketen csak ült.
Egy öröme maradt,
hű és vén kutyája,
mely lábánál feküdt
és tovább is imádta.
Hétköznapi pszichológia…
Tetteid alapján olyan vagy, mint kinek állott vízzel van tele
A haja alatti rész, így értelem kiszorult, mert más élete…
De nincs ez jó, van az ember és emberek közötti különbsége.
Az nem elég ám a normál élethez, hogy bőszen nyelegeted kedvenc páleszodat,
Életed jobbra fordulása attól nem lesz, ha már elérdesítetted hangodat,
Amilyent az emberfia- és lánya csak a varjúktól hemzsegő nagy mezőn hallhat.
Föl kellene ébreszteni téged, a saját levetemült világodból.
Én a püspöknek még nem szólok, bár már úgyis tudja, hogy soha nem gyónol…
Élted már olyan, mint az este, mikor a már keskeny vörös, kihuny… le a homályba
Ki a napnak nyugovását csak nézi, azt látja, hogy van út a mélységek árkába…
Olyan ez, mint amikor ha, tüzesített óntányér élével esne a földbe,
Majd a nagy-lassú zuhanás után nem látszana már, csak az égővörös széle…
A homályosan sötétedő színe, rettegtetőn erősödik: rohamába,
Olyan ez mintha egy tanya égne messzi, de vajon mér’ látható már hamvába?
A piros szín süllyedt, lejárt, sárgába még azért átcsúszik,
Majd zöld-sötétlila lesz, ami meg elláthatatlanodik!
Ez vagy már Te, aki már nem érti meg a lódobogást,
És már nem is tudod átélni, jó ló-pata… koccanást.
Ezen helyzetbe, nálad már nem érdemes szövétneket gyújtani,
Az ösztönöd még él, nyugtalanságod még véredben fog lüktetni.
Ismeretlen hatalom szállt meg, uralkodik rajtad, eluralkodni…
Ezért aztán az eszed is behódolt, Te gondolod: még páleszt neki!
Te most a mocsaradon vergődsz által,
Lelkedben, nyomokban tán’ vágyad által.
De láp folyvást csak lehúzna… mi által…
A terjengő esti melegben, valahol még fáklyát látsz fölvillanni,
De sajnos az uralkodó sötétben, nem akarsz magadtól okádni…
Varázshatalmat akartál, tán' másmilyent, ami másként, de mégis bekövetkezett!
Ez nem vágyad, de rajtad van és önállóan irányítja ronggyá lett életedet!
Lassan-gyorsan… csúszott a napkorongod láthatatlanul a mély sötétség mélyére,
Úgy mintha a tüzesített óntányér, ha vörös szélével belevágna a földbe…
A lápon való áttörésre, nem elég, még sok páleszt inni,
Mert csak lehúz… előzetesen intézkedést kell bevezetni.
A sötétség-helyzet jelenleg az, hogy nem ismered meg a jó tanácsot,
Hiába jön veled szemben, és dob neked mocsaras létbe kötélhágcsót!
Homálytalan, de sűrű-sötét az estéd,
Fény talán már nem is éri el az elméd.
Messze, a semmiben szikrát szórnak megsegítőn a csillagok,
A Hold sarlója még esélyt kínál, de elhagytak a silbakok.
Ez már biz’ azt jelenti, hogy a lápban már nyakig ülsz,
És ha már a Holdban sem bízol, akkor nem menekülsz…
Csillagfényben, nem kéne bíznod nagy távolból, mert becsapnak,
Azok a kicsi fények, sűrű lomberdőn, át nem hatolnak.
Talány reményre ad okot, ha elfogadod azt a jó tanácsot… a segítséget,
Még menekülhetsz talán a lassú léptű sártengerből, ha éled eszmeiséget…
Figyeld, hogy van-e még a fölfelé kunkorodó parázs képében a fáklya,
Az éjben derengő fény, még lápból kimászást jelenthet vissza a világba.
Nem kemény, torzítatlan kő lócádat, mi most egy lehúzó sárkupac,
Gondold meg, ha tudod, vissza kén’ cserélni, mi emberi életkupac.
Ezen persze a mámort hozó, uralkodó… sírva-örülve csak felnevet.
Ő már biztos a győzelmébe, hogy a lelked, majd pokolban sátánnál lehet…
Nézd, ez megint a fáklyaláng kunkorodása,
Lehet, hogy még a reményt közvetíti máma…
Valami kéz benyújtja neked a csípős szagú italt,
Viszont jó, ha nem fogadod… jobb ha, a lápban ez kihalt!
Az függés lidércének is inkább a vaksötétségben oly’ nagy a hatalma,
Te most próbáld meg, tarts ki, még megjöhet neked, bizton a fény-reggel uralma.
Majd ha újra hallani fogod, erdei levelek, halkan suttogó lepeségét.
Meglásd, e susogásra az ijedség és bú öléből kiejt, veszted páleszt, fényét…
Ha készen állsz, gondold meg, a függők, -mind- valamiért haragszanak egész világra,
Te hagyd ezt el, hibádat tudod és javítsad, ne titkold, egy életed van... családja...
*
(Anaforás senrjon csokor, fél haiku-s láncban.)
Azért függeszted magad,
Mert szerinted jól érezd magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy te egy függő,
Mert, mint írtam, te sem érted magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy vesző’… függő,
Mert rosszkor, rossz helyre születtél…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy Te eltérő,
Mert ettől várod sorsjavulást…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy így megélő
Sorsoddal szemben… hiszel másban.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy nyakig lápban,
Mert a vágyott sors, mocsár szava!
Akkor most, mi van?
*
Azért készülsz elveszni,
Mert láp tudatlan gyermeke vagy...
Akkor most… mi van?
Vecsés, 2021. május 24. – Kustra Ferenc József
Tetteid alapján olyan vagy, mint kinek állott vízzel van tele
A haja alatti rész, így értelem kiszorult, mert más élete…
De nincs ez jó, van az ember és emberek közötti különbsége.
Az nem elég ám a normál élethez, hogy bőszen nyelegeted kedvenc páleszodat,
Életed jobbra fordulása attól nem lesz, ha már elérdesítetted hangodat,
Amilyent az emberfia- és lánya csak a varjúktól hemzsegő nagy mezőn hallhat.
Föl kellene ébreszteni téged, a saját levetemült világodból.
Én a püspöknek még nem szólok, bár már úgyis tudja, hogy soha nem gyónol…
Élted már olyan, mint az este, mikor a már keskeny vörös, kihuny… le a homályba
Ki a napnak nyugovását csak nézi, azt látja, hogy van út a mélységek árkába…
Olyan ez, mint amikor ha, tüzesített óntányér élével esne a földbe,
Majd a nagy-lassú zuhanás után nem látszana már, csak az égővörös széle…
A homályosan sötétedő színe, rettegtetőn erősödik: rohamába,
Olyan ez mintha egy tanya égne messzi, de vajon mér’ látható már hamvába?
A piros szín süllyedt, lejárt, sárgába még azért átcsúszik,
Majd zöld-sötétlila lesz, ami meg elláthatatlanodik!
Ez vagy már Te, aki már nem érti meg a lódobogást,
És már nem is tudod átélni, jó ló-pata… koccanást.
Ezen helyzetbe, nálad már nem érdemes szövétneket gyújtani,
Az ösztönöd még él, nyugtalanságod még véredben fog lüktetni.
Ismeretlen hatalom szállt meg, uralkodik rajtad, eluralkodni…
Ezért aztán az eszed is behódolt, Te gondolod: még páleszt neki!
Te most a mocsaradon vergődsz által,
Lelkedben, nyomokban tán’ vágyad által.
De láp folyvást csak lehúzna… mi által…
A terjengő esti melegben, valahol még fáklyát látsz fölvillanni,
De sajnos az uralkodó sötétben, nem akarsz magadtól okádni…
Varázshatalmat akartál, tán' másmilyent, ami másként, de mégis bekövetkezett!
Ez nem vágyad, de rajtad van és önállóan irányítja ronggyá lett életedet!
Lassan-gyorsan… csúszott a napkorongod láthatatlanul a mély sötétség mélyére,
Úgy mintha a tüzesített óntányér, ha vörös szélével belevágna a földbe…
A lápon való áttörésre, nem elég, még sok páleszt inni,
Mert csak lehúz… előzetesen intézkedést kell bevezetni.
A sötétség-helyzet jelenleg az, hogy nem ismered meg a jó tanácsot,
Hiába jön veled szemben, és dob neked mocsaras létbe kötélhágcsót!
Homálytalan, de sűrű-sötét az estéd,
Fény talán már nem is éri el az elméd.
Messze, a semmiben szikrát szórnak megsegítőn a csillagok,
A Hold sarlója még esélyt kínál, de elhagytak a silbakok.
Ez már biz’ azt jelenti, hogy a lápban már nyakig ülsz,
És ha már a Holdban sem bízol, akkor nem menekülsz…
Csillagfényben, nem kéne bíznod nagy távolból, mert becsapnak,
Azok a kicsi fények, sűrű lomberdőn, át nem hatolnak.
Talány reményre ad okot, ha elfogadod azt a jó tanácsot… a segítséget,
Még menekülhetsz talán a lassú léptű sártengerből, ha éled eszmeiséget…
Figyeld, hogy van-e még a fölfelé kunkorodó parázs képében a fáklya,
Az éjben derengő fény, még lápból kimászást jelenthet vissza a világba.
Nem kemény, torzítatlan kő lócádat, mi most egy lehúzó sárkupac,
Gondold meg, ha tudod, vissza kén’ cserélni, mi emberi életkupac.
Ezen persze a mámort hozó, uralkodó… sírva-örülve csak felnevet.
Ő már biztos a győzelmébe, hogy a lelked, majd pokolban sátánnál lehet…
Nézd, ez megint a fáklyaláng kunkorodása,
Lehet, hogy még a reményt közvetíti máma…
Valami kéz benyújtja neked a csípős szagú italt,
Viszont jó, ha nem fogadod… jobb ha, a lápban ez kihalt!
Az függés lidércének is inkább a vaksötétségben oly’ nagy a hatalma,
Te most próbáld meg, tarts ki, még megjöhet neked, bizton a fény-reggel uralma.
Majd ha újra hallani fogod, erdei levelek, halkan suttogó lepeségét.
Meglásd, e susogásra az ijedség és bú öléből kiejt, veszted páleszt, fényét…
Ha készen állsz, gondold meg, a függők, -mind- valamiért haragszanak egész világra,
Te hagyd ezt el, hibádat tudod és javítsad, ne titkold, egy életed van... családja...
*
(Anaforás senrjon csokor, fél haiku-s láncban.)
Azért függeszted magad,
Mert szerinted jól érezd magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy te egy függő,
Mert, mint írtam, te sem érted magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy vesző’… függő,
Mert rosszkor, rossz helyre születtél…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy Te eltérő,
Mert ettől várod sorsjavulást…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy így megélő
Sorsoddal szemben… hiszel másban.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy nyakig lápban,
Mert a vágyott sors, mocsár szava!
Akkor most, mi van?
*
Azért készülsz elveszni,
Mert láp tudatlan gyermeke vagy...
Akkor most… mi van?
Vecsés, 2021. május 24. – Kustra Ferenc József
