Estéli csendélet tavasszal…

A holdtalan, vaksötét éjszaka, ráterül mindenre,
A nesztelen, zizzenéstelen csend lett a lételeme.
Hirtelen, messze ugatni kezdett egy rekedtes kutya,
És fogott! Mérges, könyörtelen hangja szerint, nem mulya.

Az eget eltakarja egy egybefüggő felhőalap,
Enyhe szél fúj és esőszagot hoz... sötét, beleharap.
Az esőszag egyre élesebb lett és kellemes volt,
A másik irányból fájdalmasnak tűnt… ló nyihogott.

Hirtelen kezdődött a vaksötétben az esőszitálás,
Aztán meglepetésként, leszakadt az ég… vizes zihálás.
Ebbe a láthatatlanságba, nem volt várható semmi más…

Kicsit nagyon elázunk, de nem baj, mert itt a tavasz.
Finom eső, finom sötétben… finom az új tavasz.

Vecsés, 2018. március 6. - Kustra Ferenc József

Az ősz… már erre sétál.

Csendesen ücsörögve terpeszkedő, a köd a tájon,
A világ is csendes, de így is rosszacska… én ezt fájom.
Úgy érzékelem, minden ellenem van… ez valóságom.
*
Hideg balladát
Dudorászik az avar.
Jön, köd-szitálás.
*
Rossz idő itt van.
Falevelek vizesek…
Hajnal, köd-párás.
*
Ködös reggelen,
Homályt törő fény kereng.
Világosodik.
*
Virág, fonnyadó
Szirma, hideget sejtet.
Köd is belepi.
*
Nap, delelőn van,
Sugarai, már bénák.
Völgyet, köd fedi.
*
Szem összehúzott,
Mert köd, mindent kifakít.
Rozsdás fűcsomó.
*
Városi fények.
Este köd ereszkedik.
Fényeket takar.
*
Picike szellő,
Ténfereg a köd mellett!
Ő sem lát semmit.
*
Ködnek párája
Kellemetlen. Hideg is.
Náthát előhív.
*
Előbújó Hold
Gyér lombok között matat.
Még gyenge a köd.
*
Ereszkedő köd
Lomhán terít félhomályt!
Hold, nem is látszik.
*
Komor köd szállt a
Tájra… minden zugába.
Nedvesen kitölt…
*
Már hó-szagú a köd, erős szél régen meghozta már illatát
És ő közben meg, a jégcsapokon eljátssza a tél… himnuszát.
Ha ideér a hóvihar is, a fák fölveszik álca-ruhát…

Vecsés, 2018. január 18. – Kustra Ferenc - a haikuk eredeti stílusban íródtak!

Hólepte ága csüng a fának
úgy tűnik, mintha búsulna,
talán arra gondolhat ott most
kinyújtózni, de jó volna.

Ám az is lehet, hogy szép terhet
boldogan visel az ágán,
mert télen hóköntöse nélkül
állna ott csupaszon, árván.

Aranyfényben fürdő nyárfák
sorakoznak peckesen,
őszi pára csókjaitól
kéreg csillan nedvesen.

Egér surran az avarban
öjv nézi a magasból,
táncos lábú őz hajol le
szürcsöl a kis patakból.

Szeretettel nézek körbe
leülve egy fatönkre,
hogyha egyszer meg tehetném
itt maradnák örökre.

Sutba dobnám kipárnázott
zaklatott életemet,
itt csodálnám csillag szülte
fénylő éjjeleket.

Rálehelte páráját az ősz
a néma víztükörre,
titkokat rejtő szürke testét
egy zárás üdvözölte.

Holt- Dunának hívja népnyelv
ezt a csendes, lágy vizet,
nem halott, hemzseg az élettől,
nem rohan és nem siet.

Szülőanyja az ős, vén Duna
öleli át szeretőn,
a nád illatú halk sóhaja
szűrődik át levegőn.

Ladik siklik a vízen csendben,
parton fák ölelkeznek,
nem is csoda, hogy rabja lettem
gyönyörű Szigetköznek.