Végtelen mezőben komor embertömeg.
Asszonyok, férfiak, fiatal és öreg.
Hatalmas áradat szótlan szempártenger.
Jobb sorsra érdemes több milliárd ember.
Eljöttek, itt vannak. Az okát ki tudja.
Válaszként; nehezül a csend ólomsúlya.
Középen csupasz kör, karéjba azt állják.
Ahogy a nézők az előadást várják.
Alázattal teli szent visszafogottság.
Itt valami készül- szinte bizonyosság.

Hatalmas dörrenés törte meg a csendet.
A porond izzani, púposodni kezdett.
Rövid hatásszünet, majd alakot öltött:
A kör közepében megjelent az ördög.
Újabb dörej hallik, gyomorba markoló.
Az égbolt kigyullad, alján egy tűzgolyó.
Aláereszkedik, szelídül, földet ér.
A fényliftajtóból előlép a tündér.
Pillantáscseréjük néma vérszerződés.
Ugyanazért jöttek: A földet megmentsék.
A legördögibb ördög, s a legtündérebb tündér
Nekilátott helyrehozni sok évszázad bűnét.
Minden helyrekerül, nekik ez apróság.
Varázs ellen nem ellenszer a gyarlóság.
Epilógvillanás, s eltűnt a jelenés.
A bús embertenger egy néma döbbenés.
Nyugalmas békesség szállta meg a földet.
Életkedv töltött meg több milliárd lelket.
E perctől számítva már törvényerejű:
Az ember-fogalom csak csupa nagybetű.

Éppen erre járó titkos idegen.
Te, ki áthajózol évezredeken.
Láttál-e már ilyet útjaid során?
Épült már göröngyből buja kánaán?
Ugye jösz még erre, érdekel jövőnk?
Mi lesz ha már nem lesz bűvös jótevőnk?
Megéri vajon az épp hozzánk szabott
Bolygóhajékunk a jövő századot?

Az éjszaka elragadta az álmok magasztos árnyait,
az idő árván nyögte az utolsó percet.

Tékozló angyal a halállal dacol,
a szerelem romjaiból kitörve szelíden dalol.
Az érzés vágta sebek kifakadtak az arcán,
de ő nem törődve ezzel, eltűrt mindent némán.

Életre hívó lelkek kérlelik,
bűnöktől átitattot mivoltát eressze el.
Még egy ideig gyötrik az elveszett remények,
közben búcsút intenek a keserves emlékek.

A düh mint fájdalom, némán elvész a sötétség kijáratában.
Elejtett könnyei lassan felszáradnak.
A létezés öröme belemarkolt megsebzett szívébe,
teret adva ezzel a tajtékzó boldogságnak.
Mosolya elűzte lelke féltett titkait.

Az öszeforrt szíve az élet dallamával egyre dobbant,
gyógyító tüze benne újra lángra lobbant.
Megszégyelte magát a bűntelen keserűség,
és emlékké forrva, elhagyta a romok városát.

Szabadsága újult erővel babonázta meg gondolatait.

Szeretete átitatott minden folyót,
öröme életre keltette a természet csodáit,
reménye buzgón szárnyalt a horizont tetején,
boldogsága együtt ünnepelt a világgal.

Meghoztad végre a nyarat,
nálad mindenki dalra fakad.
Mosolyog az égen a nap,
nem látogat meg ilyenkor senkit sem a fagy.
Este az égen a csillagok huncutkodnak,
ékes mozgásukkal fényesen ragyognak.
Élénk és kedves a természet,
a hideg ilyenkor senkit sem fenyeget.
Június, én ilyennek szeretlek,és ismerlek,
a szívemet is elönti a gyengéd szereteted.

Magyarország lakói oly nagyon büszkék vagyunk,
elismerést a világból igen sokat kapunk.
Sikeres embereink világszerte ismertek,
zeneszerzők, tudósok, írók, festőművészek.

Bartók Béla, Irinyi, Szabó Magda, Szinyei,
Fischer Annie, Kempelen,Jókai Mór, Munkácsy.
E néhány név e versben csak pár csepp a tengerben,
felsorolni az összeset szinte lehetetlen.

Van egy másik "művészet", hol világelsők vagyunk,
cigarettát a világon a legtöbbet szívunk.
Önmérgező életmód, oxigénmentes élet,
nem emeli, rontja a rólunk alkotott képet.

Második helyre tették az alkohol fogyasztást,,
ezért látni fakó arcot és sok sötét aurát.
Utolsóként kullogunk, nagyon keveset mozgunk,
kevés az energiánk, halványak a mosolyunk.

Kedves Magyar Társaim, meg kellene fordulni,
nem e kategóriákban kell hírnevet szerezni!

Érezd meg a boldogság rezgését,
tartsd meg, hogy el nem illanjon,
éld át, élvezd ölelő melegét,
ne küld el, hogy elhervadjon.

Megmutatja bódító illatát,
szemedben vibráló képek,
engedd el tiszta szíved sóhaját,
öleled és mondd: Érted élek.

Anyaként megölel, megsimogat,
hajtsd vállára a fejedet,
vigyázza mindig az álmaidat,
simogatja a lelkedet.

Éltető erejét Neked adja,
élj Vele, soha el ne hagyd,
vérré váljon Benned minden vágya,
hogy Te igaz testvére vagy.