Egy régi utcán akác virágzott,
Lehullt szirmokkal a szellő játszott.
Három kisleány futott a fényben,
Selyemruhájuk lebbent a szélben.

Kék ruhás lányok mi voltunk hárman.
Nevetve, vígan mentünk a nyárban.
Gondtalan napok, fiatal évek,
Előttünk állt a nagybetűs ÉLET.

Édes remények, szerelmes álmok,
Elszálltok-e, vagy valóra váltok?
Találgattuk, hogy meddig kell várni,
Eljön e majd a mese királyfi?

Hittünk csodában, hittünk a mában,
S széjjelszóródtunk a nagyvilágban.
Szép volt az élet, tettük mi kellett,
Elfért a gond is a boldogság mellett.

Az emlékek néha még visszajárnak:
Vajon az álmok valóra váltak?
Család és munka, öröm és bánat.
Mi más az élet? Csak ebből állhat.

Most már lejárnak sorban az évek,
Kinek keveset, vagy többet mérnek.
Egyikünk már az út végét járja,
S lassan majd mi is megyünk utána.

Kék selyem ruhás egykori lányok,
Elfújja a szél az akácvirágot.

Az én anyám úgy szeretett engem,
ahogy csak gyermeket szeretni lehet,
az én anyám úgy őrizett engem,
mint hűs tengerben egy apró gyöngyszemet.

Az én anyám oly szelíden óvott,
bár sokszor rossz voltam talán,
számára mi voltunk mindig
a napfény a dombok oldalán.

Az én anyám nem vádol most sem,
csak őrlődik értem csendesen,
nem szól, de szemében látom
miattunk reszket két keze.

Az én anyám miattunk élt csak,
miattunk könnyes két szeme,
bár nem szól,de megtenne mindent,
hogy boldogabb legyen gyermeke.

Az én anyám sosem volt gazdag,
kincseket adni nem tudott,
de mindent feladna értünk
amiért eddig dolgozott.

Az én anyám sosem várt semmit,
csak arra kért,mindig jó legyek,
s jól tudom, bármi is történt,
mi vagyunk most is mindene!

Emlékszel mikor gyermekek voltunk,
s együtt játszottunk minden délután?
Zsenge tengeriből babát készítettünk.
s ócska rongyokból varrtunk rá ruhát.

Emlékszel mikor mezítláb futkostunk,
fölkavarva a keskeny út porát?
Mályva levélből nyakláncot kötöttünk,
s szalmából fontál nekem koronát.

Emlékszel mikor eperfára másztunk,
s együtt varrosgattuk elszakadt ruhám?
Istenem,milyen boldogok is voltunk!
Az volt a legszebb emlékem talán.

Vajon hol vagy most,merre vitt a sorsod?
Eszedbe jutok még néha-néha tán?
Kívánom, legyél most is olyan boldog,
mint azon a nyáron,oly sok délután!

A kopár füvön sétálok lassan,
s a régi múltra gondolok.
amikor itt jártunk ketten.
s szemem sarkából könny csorog.

Akkor még zöld volt a fű is,
a nap is melegen sütött,
akkor még boldogok voltunk,
s most könnyeimmel küszködök.

Akkor még azt ígérted nékem
örökké engem szeretsz,
s ezernyi bókkal, öleléssel
elraboltad a szívemet.

De egy borongós őszi reggel
sárba tiportad lelkemet,
dühöngő vulkánként kitörve
összetörted a szívemet.

Azóta kopár a fű is,
lelkem is kihalt,és sivár,
nem tudok szeretni többé!
Nem is kell többé senki már!

Azon a nyáron melegebb volt,
fülledtek voltak a nappalok,
azon a nyáron azt hittem ,hogy
bárkinél boldogabb vagyok.

Azon a nyáron nekem hoztad
lelkednek minden moraját,
azon a nyáron benned láttam
a lenyugvó nap sugarát.

Azután jött egy őszi reggel
ködöt szitálva messzire
mely szertetépett minden álmot,
s nem akartam már élni sem.

Azóta elszálltak az évek
s bár belül leg mélyen titkolom,
szívemben egyre jobban érzem
sohasem voltunk boldogok.