Halottak napjára - versben és senrjúban…

Bizton tovább élsz,
Én lelkemben… örökké.
Rád emlékezek…
*
Csend gyümölcse csüng
Némán síró ajkamon…
Eső szemerkél.
*
Gyümölcsömet kacs
Rögzíti… szólnom kéne.
Bezárkózott lét.
*
Hiába szólok…
Nagyon emlékezek rád…
Szinte velem vagy…
*
Ahogy megyek a sírhelyed felé, avar ropog a talpam alatt…
Sok-sok halott levélke felidézi nekem a már elmúlt nyarat…
Kicsit pihenek útközben egy padnál, de már látom a sírodat…

Nincs szó, csak az érzés, hiányodba bele markolászok,
Képzeletemben vagy… közös emlékekbe kapaszkodok.
*
Sírodnál ülök,
Nyugalomban, csönd ölel.
Emlék, felbuzdul.
*
Behunyom szemem,
Elindulunk mennyekbe…
Lélektalálka…
*
Ahogy ideértem, éreztem, hogy eláraszt a lelki nyugalom.
Múltunk része, amin úgysem tudunk változtatni… a szép sírhalom.
*
Most, kézen fogva,
Menjünk föl mennyországig.
Zokogó lélek.
*
Látom, itt folyvást zöldellnek az örökzöld fenyők,
De nekem a sírnál, folyvást gyűjtenem kell erőt.
Elállt a lassú szellő, így a köd fényt bont,
Ránk láthatatlan-homályos képeket ont.

A magány-bánat rossz barát, hát én biz' felkerekedem,
Cseppnyi-percnyi vígsággal, emlékezni hozzád eljöttem.
A szeretet talán sosem múlik el,
De két karjával, engem, át nem ölel…
*
Volt egy életed,
Vastag könyv őrzi létet.
Emlékezés jó!
*
Az avarban keringőzve kergetőznek a színes falevelek,
Úgy mutatják, mintha boldogságot hoznának majd' eljövő telek…
Halál örökös őrségben... ő nem engedi, hogy visszatérjetek.

Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot,
De ott, az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot...
Mikor elindultam haza, talpam alatt ropogtak a levelek,
Éreztem az átkozott halál-szagot… még maradtak kint emberek…

Vecsés, 2014. október 9. – Kustra Ferenc József

Versben és senrjúban…

Itt van az ősz, lehull a falevél
A temetőben zizzenve zenél.
Érezni még benne a nyári éjt
De ősz már kergeti a meleg szélt.

Hallom a zenét,
Szél arcomat simítja.
Jó és élvezem.

Sírt is simogat,
Kedveskedik ősökkel.
Szép gesztus tőle.

Nem csak én hallom ezt a szép szél-zenét,
Másoknak is melengeti a szívét.
Az ősz az jelenti, hogy már vége a nyárnak,
Jövünk szeretteinkhez, mert ők biztos várnak.

Nyár-tél keverék
Az ősz, Halottak napja.
Ősszel jőni kell.

Voltam nyáron is
Itt, a szeretet hozott…
Emlékápolás.

Tavasz, a nyár, az ősz és tél folyvást bennem él,
Mint ahogy az őseinkhez folyvást jőni kél.
Koszorút hagyunk és meggyújtunk sok kis mécsest
itt hagyjuk e szeretetlángot eme fényest.

Ősszel eljönnek
Gereblyéznek, sírt ápol.
Ide szív hozza!

Nyár még bennem él,
Régi emlékről mesél.
Lélekemelő.

Kedveskéim, jó volt, hogy voltam a közeletekben,
Közben szél zizegtette leveleket a fövenyen…
Szívemben az örök szeretetek zenél,
A gyenge fuvallat emlékeket mesél…

Hol az a tűz, és hol az a láng,
amelyik érted lobbant fel hirtelen?
Azon az édes éjszakán,
amikor eljöttél kedvesem.

Százezer csók, mely oly forró volt,
hogy most is ég tőle mindenem,
oly régen volt, tán igaz se volt,
de az ízét, azt nem feledem.

Tudom: most máshol jársz,
s nem gondolsz arra,
mekkora űrt hagytál bennem,
mely a szívembe
beleégett, s nem töltheti be senki sem.

Amikor ott álltál előttem,
a kályha fényénél, Néztelek.
Szemedben olyan szikra égett,
amely elbűvölt teljesen.


Szerettelek. De büszkeséged
valahogy mindent tönkretett!
Elváltunk rég, de elfeledni
sosem tudtalak teljesen.

Bármilyen volt, és bárhogy is volt,
mégis: a legjobb volt énnekem,
találnék szebbet, s tán jobbat is,
de nekem nem kell már senki sem.

Tudom, hogy vársz, és az a láng
benned sem hunyt még ki teljesen!
Visszajössz még, hisz te sem bírod
sokáig úgysem már nélkülem!

Itt várok rád. Bár hűvös az este,
orrom már pirosra csípte a fagy,
április van, de oly hideg van,
ez a tavasz most nem ugyanaz.

Olyan csalóka, akár az álmok,
mik andalítóan várnak reánk,
szemhéjainkra fátylat tapasztva,
ne lássuk: milyen rossz a világ.

Itt várok rád, és várom, hogy érkezz!
Olyan hosszú volt az utazás!
Mintha egy másik dimenzióba
érkeztem volna, hol más a világ.

Megérkezel, s én félszegen, félve
hozzád simulok olyan sután,
mintha minden kis érintéssel
megégetnélek. Úgy vágyom rád.

Te is szeretsz, hisz érzem mily forró
az a vágy, mellyel simulsz reám,
mintha kínpadra feszítve állnánk,
s most tudom csak, hogy mennyire fáj


minden pillanat, mit nélküled töltök
örökös, égető, kínzó magány,
nem számít többé akármi lesz is,
csak maradj velem. Most semmi se fáj.

Hová tűntek a holdfényes esték,
a csillagos fényű éjszakák?
Olyan sötét van, alig látok,
sűrű sötétség száll reám.
Aludnék már, de annyira félek.
Rád gondolok. Most merre jársz?
Te vagy az álmom. Az ébredésem,
nélküled nem kell semmi már.
Mikor nap sütött, velem voltál.
Szemedben láttam sugarát,
úgy fénylett, s kékje olyan szép volt,
mint a hajnali óceán.
Olyan jó lenne minden este
várni, hogy késő éjszakán
szemed kékjében megfürödve
aludjam át az éjszakát.
Tudom, hogy jönnél, hogyha tudnál,
de olyan vagy, mint a délibáb!
Felcsillansz nekem rám csókolva
ajkad méz ízű mámorát.
Aztán eltűnsz. Hisz annyi gond van,
amely átokként száll reánk,
S mégis: a legszebb ébredés az,
mikor kávéval vársz reám.