Most valahogy egész másképp fog a tollam,
kuszán írt betűm is sokkal ékesebb,
mint máskor, hiszen most jó anyámhoz írok,
ki minden percében értem létezett.

Virrasztott mellettem mikor beteg voltam,
oly sok estén, és annyi éjjelen,
mint őrző angyal, bár láttam: sokszor fáradt,
s szebbnél szebb meséket mondott énnekem.

Úgy írtam le a legelső betűket,
hogy az Ő kezei fogták tollamat,
s az első könyv, melyet közösen olvastunk,
ma is a legszebb emlékem maradt.

Úgy indított útnak, olyan féltő szívvel,
s hogy könnyebbé tegye választott utam,
ezernyi apró jó tanácsot adva
segített elérni minden álmomat.

Elmúlt az idő. Már elszálltak az évek,
és ha álmaimból semmi sem maradt,
Ő akkor is ott volt, utolsó mentsvárként,
oly sokszor enyhítve minden gondomat.

Ma is úgy vár, és elgyöngült kezével
úgy simítja meg sápadt arcomat,
oly féltve, mint a legdrágábbik kincset,
mit selyembe vonva zárva tartanak.

Édesanyám! Most én, őrizlek téged,
kezemben tartva reszkető kezed,
s imádkozom: e múló földi létben
Isten sokáig tartson meg nekem.

Valóság voltál, s álomba hulltál,
mely felsejlik késő éjjelen,
mint a szememből gyöngyöző cseppek,
amikor terád emlékezem.
Fáradt szememmel kutatlak egyre,
helyed kihűlt, s már oly hideg,
mint a zord téli éjszakában
fehéren hulló hópehely.
Valóság voltál, s álomba hulltál,
mint a rám törő éji csend,
melytől e döbbent némaságban
furcsán hangzik fel lélegzetem.
Valóság voltál, s álomba hulltál,
melyből kilépni nem merek,
lelkem itt maradt bilincsbe zárva,
melynek a kulcsát nem lelem.
S mégis: reszkető kezeimmel
olyan erősen szétvetem,
hogy zörögve hull le minden láncom,
mely szabadulni nem engedett.
Most itt vagyok. Erősen, bátran,
túllépve annyi mindenen,
s bármi is történt, nem érdekel már,
és csak a szépre emlékezem.

Szeretnék mindent összetörni,
ami régóta visszatart,
izzó lángcsóvát szórva széjjel
s felégetni, mi itt marad.

A vén diófát, melynek lombjai alatt
oly sokat ültem a kispadon,
apró darabra hasítni széjjel,
bár szívem fáj érte oly nagyon.

Szeretnék mindent felégetni,
hogy ne legyen más, mit itt hagyok,
csak por és hamu, mely sötéten, szürkén
eltakarja a tegnapot.

Szeretnék mindent összetörni,
mit martalékul most itt hagyok,
hogy ne legyen más, ki összezúzza,
mi kedves volt nékem oly nagyon.

Úgy szeretném! De nem tudom mégsem!
Hiszen a lelkem úgy sajog!
Lüktetve, némán, belülről vérzik,
mint eleven seb, és fáj nagyon.

Szeretném szívemet száz darabra
széjjel tépni, de jól tudom:
mind a száz darab egyformán fájna,
bármerre sodor a holnapom.

Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.

Néhai rokonokat meglátogattam…

Lépteimmel lassacskán araszolok az avaron,
Gyertya és mécses lángok végig kísérnek utamon…
Bejöttem én nyitott kapuszárnyon. Ülök majd padon.

Virrasztott éjjel…
Letaglóz a fájdalom…
Vágy-domb még épül…
*
Éjjel, fogy remény,
Sötétség, nem segítség.
Szívben, gyász az úr!
*
Varázslatos, arany-napsütéses világ ez,
De a mélyben lakó, ha kinéz, szakadt nemez.

Reggel új fények
Támadnak! Segítenek?
Új nap, új remény.
*
Néha fulladunk,
Önmagunkba vagy bajba.
Lét: örök váltó.
*
Sírokat mindenhol borítják koszorúk, mécses égett,
A koszorú szalagokat a morc szél, kis ronggyá tépett.

*
Kősírok némán
Várják, mécses lángokat.
Emlékezések!
*
Hosszasan itt voltam, de a gyertya, csonkig leégett.
A lefolyt, meleg viaszt hagytam, hátha melegített.
Érzem, hogy a sírodat halál bölcsessége belengi...
Átfáztam, így lassan indulok, haza kell menni.

Vecsés, 2015. november 6. –Kustra Ferenc József- íródott: versben és senrjúban, önéletrajzi írásként.