Azon a nyáron melegebb volt,
fülledtek voltak a nappalok,
azon a nyáron azt hittem ,hogy
bárkinél boldogabb vagyok.

Azon a nyáron nekem hoztad
lelkednek minden moraját,
azon a nyáron benned láttam
a lenyugvó nap sugarát.

Azután jött egy őszi reggel
ködöt szitálva messzire
mely szertetépett minden álmot,
s nem akartam már élni sem.

Azóta elszálltak az évek
s bár belül leg mélyen titkolom,
szívemben egyre jobban érzem
sohasem voltunk boldogok.

Azok a régi téli esték
csikorgó,hűvös éjszakák,
amikor csöppnyi ablakunkon
nem látszott más,csak jégvirág.

Azok a régi,édes álmok,
azt hittük vannak még csodák,
.amikor szívrepesve vártuk
a karácsony fehér angyalát.

Azok a régi téli esték
megfakult emlékek ma már
de ma is őrzöm szívem mélyén
a friss fenyőfa illatát.

Azóta eltelt sok karácsony
hajamra dér és hó szitál,
de most is érzem nem leszek már
boldogabb sohasem talán.

Nem voltak villogó díszek,
de ott voltunk egymás oldalán,
boldogan egymáshoz bújva
a szent karácsony hajnalán.

Most messziről kívánok néktek
ezernyi jót,és új csodát,
békét,és szebb világot
e szent karácsony hajnalán.

Mikor ünnepkor kigyúlnak a fények
s a fenyő égő felragyog,
a csillogó fánál elmerengve
a régmúlt karácsonyra gondolok.

Nem kaptunk drága ajándékot
legtöbbször semmi sem jutott
és mégis a szívemben érzem
ott voltunk igazán boldogok.

Nem voltak fenyőfa izzók
csak a kályha fénye pislogott,
sudár fenyőnkre rávetítve
aranyló,fénylő csillagot.

Nem voltak karácsonyi fények
szívemben mégis ott ragyog
a régi karácsony fénye,
s most újra rátok gondolok!

Amikor együtt énekeltük
a kiskarácsony énekét,
s átadtuk szelíden véle
szívünknek minden melegét.

Azóta elszállt egy élet
mindenkit máshová sodort,
de mégis,szívemben érzem:
ott voltunk igazán boldogok!

Nem engedem hogy a könnycsepp a szememből megszaladjon,
Hagyom hogy a tél markában megfagyjon,
Hogy érezhessem a megfagyott könnycsepp hideg, szúró fájdalmát,
Hogy megtanuljam nélküled is van világ.

Mikorra elolvad az a kis jéghegy,
Az én szívem is, újra felenged,
Feloldódnak a régi, a fagyott emlékek,
Ráébredek, nélküled nem is élet az élet.

A hontalan csendben csitítom szavaid emlékét,
Elalszok, és meglelem a békét,
Talán, olykor, csak akkor érzem azt,
Hogy a mi szerelmünk volt, lesz csak egy húr és egy lant.

Mikor megszülettél ,s piciny gyermek voltál
te voltál a legszebb,legdrágább nekem
szerettem volna minden jót megadni
hogy kettőnk helyett is szerethesselek.

Azt hittem ezzel jót fogok tenni
hisz az egyetlen kincs,mit adhattam neked
túl sokat dolgoztam hogy megtudjam adni
mire egy gyermeknek szüksége lehet.

Hány éjjel sírtam,mindenről lemondtam
hisz mindig fillérekből kellett tengenem
nem hoztam mostohát,hisz sokat beteg voltam
s nem akartam hogy árthasson neked.

Lehoztam volna a csillagot az égről
kiszolgáltalak,kényeztettelek
s nem vártam érte semmi mást cserébe
csak mint édesanyát egy picit szeress.

Elszálltak az évek nem bírok már annyit
öreg vagyok ,és egyre betegebb,
mi lesz ha egy nap nem bírok már menni
hogy leszek segítőd,két kezed neked?

Elrontottam mert meg akartam adni
apád helyett is amit csak tudok,
hisz mások dúskálnak minden földi jóban
de van akinek még ennyi sem jutott!

Sokszor úgy érzem jobb volna nem lenni
hisz egyre kevesebb mit adhatok neked
segítséget tőled hiába is kérnék
s azt hogy már nem bírom ,észre sem veszed.

Nem akarok öreg,s tehetetlen lenni
hisz számodra már most is alig létezem!
Meg kell tanulnod egyedül megállni,
mert lesz idő,mikor már nem leszek veled!