Lelkemben nem szelíd árny borítja az te utad,
Bizony, már régen kiapadt a szeretet kutad…
Lelkemben nem szelíd árny borítja az te utad.

Kisfiú voltam… benned volt a szeretetem lángja,
Mire serdülő lettem, kialakult egy nagy máglya…
Kisfiú voltam… benned volt a szeretetem lángja.

A Te élted úgy alakult, ki kellett lépned a családból,
Anyám elzavart tégedet, nagyon mély, beteg csalárdságból…
A Te élted úgy alakult, ki kellett lépned a családból.

Így most úgy emlékszem, nincs apám, nagyon rég' kit ünnepeljek,
Téged amott, a másik családban vajon még ünnepelnek?
Így most úgy emlékszem, nincs apám, nagyon rég' kit ünnepeljek.

Tőled, már nagyon régen megörököltem az ács-szekercédet,
Néha, ha használom, akkor feltolja a gyermeki emléket…
Tőled, már nagyon régen megörököltem az ács-szekercédet.

Vecsés, 2020. július 3. – önéletrajzi írás. Íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága.

Apám drága, elég nagy baj az már nekünk,
Hogy még életedben, nem tettél jót velünk.
Ezt tanultad tán', vagy megörökölted nagypapámtól?
Elvetted lélekélelmemet, mint idegen szájtól.

Erzsi feleségeddel nekem, semmi bajom nem volt,
Akkor ő miért gyűlölt engem? Gonosz egy némber volt.
És az meg, amit Te követtél el, csúcs disznóság volt.

Csütörtökön volt az örökségi tárgyalás,
Ti előtte vasárnap, mint ahogy volt szokás,
Engem és a családomat meghívtátok ebédre,
És tárgyalásról, hosszasan elegyedtünk beszédbe…

Szót nem mondtál, hogy ott leszel, nem kérdeztél meg, mint ellenségem,
És az idegen albérlőkkel megvetetted az örökségem.
Miért nem nekem ajánlottad föl a részedet, ki fiad vagyok?
Erzsi feleséged bebeszélte, hogy én az ellenséged vagyok…

Én bizony, még azt sem tudom, hál' Istennek, hogy a sírod hol van,
Így nem viszek soha képmutatásból virágot, bárhol is van…
Egy biztos, vagyontalan senkivé tettél,
Ilyen gonosz velem mért, hogyan lehettél?

Vecsés, 2020. március 1. – Kustra Ferenc – önéletrajzi írásom.

A halottak vágányán
Száguldoz lelkem a tiszta ég felé!
Itt hagyom a földön köztetek
A jelenem, múltamat s a jövőt.
Hogy tisztán és boldogan éljetek...
Magához ragad az ősi föld.
A fehér havazás betakarja a felszentelt rögöt,
S én magammal viszem a hideg szobák fala emlékeit
Csontjaim fájdalmain.

Magányosan fut a lelkem a halottak vágányán
A végtelen, tiszta ég felé.
Fájdalmában sír, üvölt a szél az éjszakában.
S valahol felsír egy kisgyermek,
Valamelyik unokám talán?
Olykor a nagy szegénységben
Öröm egy falat kenyér.
A szomorú, téli estéken
Csendes magányában
Havat söpör a szél.

Most még itt vagyok a földön, s írhatom verseim,
Észrevétlen élem unalmas életem.
Majd ha csontjaim kínálom a földnek
Fehér paripán a téli havakon.
A halottak vágányán jön értem a fuvaros halál!
S karjába zár édesen az Isteni halál.
Több milliárd csillagok között
Fénylik majd csillagom
Örök életen át.

Csók közöttünk kettéégett,
Melledről a fény leégett.
Arcodon már csont zörög,
Pókháló a szemgödröd.
Kihűlt tested nem remeg már,
Nem zilál a kín, már nem fáj.
Vagy, ki voltál, szerető,
Öleléstől nevető.

Beborítottad tejszínű lepelbe,
kedves angyal járta tájakat.
Köpenyed a valóságot belepte,
nap fényéből varázsoltál árnyakat.

Titkokkal szövöd át a tudottat,
sejtelmes lett mi látott volt.
Vetítesz ki álmokból lopottat,
mit ködhullámod megrajzolt.