Nem már meggörbült háttal,
Nem halovány orcával,
Nem bánatos fékekkel,
Nem is rongyból lélekkel,
Megyek vívni a mai nap illat-harcát,
Megyek locsolkodni, azt a jó húsvétját!

Tavaszi szél enyhe süvítése hívó zenét játszik,
Boldogan fogok locsolkodni, remélem ez már látszik…
Tavaszi szél enyhe süvítése hívó zenét játszik.

Míg nekiindulok, előjön jó sok emlék, mikor locsolkodtam,
Volt locsolkodás meg puszilkodás, sok zabától majd ki pukkadtam…
Próbálok átnézni a saját üvegfalamon,
Ma már ez a túra nekem már terhes, de nagyon!

Odaértem az első helyre, mily’ jó, ablakban láttam, várnak végre,
Kezemben fogva a Krasznaja Moszkvát, büszkén beléptem ünnepségbe.
Bent már többen is voltak, ettek-ittak, vicceltek. Ittak is; mivégre,
Amikor még csak reggel volt, de hogyan fognak kinézni majd estére?

Locsolkodás megvolt,
Pusziosztás sok volt.
Úristen... volt egy akkora-óriás sonka…
Kenyér se kellett, ettem, de imát mormolva…
Faltam, mint egy erdei éhező, nem kérdeztem semmit,
Igyekeztem ’halálra enni’ magam, azt a mindenit!

Közben még egy kisfiú beesett, jött locsolkodni a szomszédból,
Közben ettem tovább, ezen esemény nem terített szándékomtól.
Jöttek még rokonok, volt köztük egy kisleány, úgy tízen éves,
Amikor én fölugrottam és meglocsoltam, örült az édes.

Nos, még kijött a szobából a mama is járókerettel, én ugrottam is,
Mert neki is jár, ami jár. Kínálgatott, de hosszasan, bőven locsoltam is.

Kiemelem, hogy a három kis-nagylány, meg a mama igen kedvesek voltak,
Elődjeim mentek, így engemet kínáltak, Anyukával élen rohantak.
Úristen micsoda finom volt a házi sonka,
Meg hozzá a házi készítésű, erős torma...

Sok volt az a pár pálinka, agyamat tejüveg védte…
El is fáradtam, gondoltam hazamegyek, bár mivégre?
Húsvét van, bajsz' alatt halkan mormogok,
Uram, úgy gondolom csak veled vagyok!

Vecsés, 2022. április 1. – Kustra Ferenc József

Új évet írunk. Temessük mélyen
Emlékeinkbe mindazt, mi bánt,
S ne legyen semmi ebben az évben,
ami árnyékot vetne reánk.

Legyen erőnk, hogy meg tudjunk vívni
minden harcot, mi vár még reánk,
akarva, küzdve, százszoros hévvel,
s ne legyen, aki utunkba áll.

Szeressünk. S úgy is éljünk meg mindent,
mint ritka percet, mely olyan csodás,
mit egy álom, mit őrizünk féltve,
szívünk legmélyebb, féltett zugán.

Halljunk meg minden apró hangot
Amely hozzánk szól, s szívünk falán
úgy törjön át, mint parányi fénypont,
mely utat mutatva ragyog reánk.

Napfényben ússzon mindig a reggel,
s úgy süssön be az ablakon át,
hogy a ránk omló meleg sugárban
érezzük: milyen szép a világ.

Hozzon az újév jólétet végre,
hogy ne halljunk oly sok síró fohászt,
bőséges áldást új reményt hozzon
mindenkinek, és ezer csodát!

Szeretnék most olyan szépet írni,
de a tollam másképp fog ma már
mint tavaly, hisz itt voltál közöttünk,
s néked is szólt névnapi imám.
Mégis: most is ugyanúgy kívánok
István napra ezer áldomást,
legyen boldog égben és a földön
minden István, s legyen oly csodás
minden napja, amilyet szeretne
itt a földön, s ne legyen ma más,
csak kacagás. Vidám nóta zengjen,
s jókedvüktől visszhangzzon a ház.
Legyen boldog mindenki a földön,
s ünnep után is égjen a láng
szívünkben, és úgy tudjunk szeretni,
mintha mindig ünnep lenne már.

Az ételhordó a kordéról leesett…
Jó vastagos és hosszú jégcsap keresett
Menedéket, a keskeny lövészárok párkányon!
Mi meg lebújunk… még meglőhetnek faron-háton.

Hajnal van, hideg, már lecsendesedett a szél,
Így már réginek, messzinek tűnik az éjfél,
Egyedül őrködök, a szívem, igen nagyokat dobban,
A néha felhangzó ágyú, akna dialógusokban.

Már megfáradtam én a harcba és az életbe,
Közben meg észlelem, forog az idő kereke…
Itt rettenetes tél van, csak esik a hó,
Kínomban nevetek, hogy mily’ sziporkázó!
Ha lépek bárhová, csak a hó ropogást hallom,
A szél a ruhám alá, fúj, majd lefagy a karom.

Sokan vagyunk itt, meg szemben még többen van az ellen,
De mégis szenvedek, mit kezdjek az egyedüllétben?
Valami súgja, maradok árva, nappal, sötétben.

Kint a lövészárokban őrködik a katona reménytelenül!
Nem mindenki erős, de ott nyers-jégen mindenki fél, esztelenül!
Fronton, bármi is történik, a parancs: helytállni rendületlenül!

A frontvonalban galád tettek ellen, a lelkiismeret nem mindig elegendő,
A fronton halál az úr, uralja lelkiismeretet, élet meg nagyon veszendő!
A halál az életet fel is kérte táncolni, ahogy járják, ez verseny-keringő!

A bunker sátorlap-ajtó szakadt résén keresztül nézem, hogy az idő
Komótosan ballag, de neki mindegy, hogy végtelen-vastag a hómező.
Egyre csak jönnek felénk a hómezőn fekete-halál árnyak,
Amit az erre repülő aknák, a havon, magukkal húznak.

Reggel, feketül a felhő a hómező feletti égen,
Torkolattüzek izzanak az égen már, egész keleten.
Lánctalp-acél erre csikorog, eltapos mindent,
Lehet, élet nem marad... hívni kell az úristent...

A lövészárokban vannak bőven elveszett lelkek, bennük elveszett gondolatok,
És a veszett ágyúdörgésen túl, ezek mind, pokol mélyében elhaló morajok.
Itt a katona őrjöng félelmében és végtelen aggodalmában,
Úgy megkönnyebbülne, feléledne naphosszat ontott könnye árjában.

Aki már régen szolgál itt a lövészárok fogságában,
Naponta biz' várta, hogy majd talán tovább él a halálban…
Nem mindig, vagy soha nem tudhatta, mikor, mi történik vele,
Bármikor keresztre veheti egy távcső és végez is vele.
Nem csoda, ha zavart, mániás lett és kiszámíthatatlan,
Mikor csak arra gondolt, hogy itt ő kicsit sem halhatatlan.
Itt sok harcos, pszichésen zavart, betegesen viselkedik,
Nem csoda, hogy van, aki egyszerűen hazakéredzkedik.


Érzem, nagyon félek, alig tudok békén venni levegőt,
Istentől is segítséget kérek… nem hatja meg Teremtőt!
Vágyok otthoni kézre, mely megráz és erőt önt belém…
Vágyok a hangra: Ébredj! És öntené az erőt belém…

Hajnalfény közeledik, Szibéria felől,
Az álnok sötét meg elmenekül ez elől.

Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
Lassan faszén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.

Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!

A máknak is van méze,
Már csoroghatna végre…
Citromos-vérvörös pírban ébredez a hajnal,
Mi lesz ma, ha gondolok… gyorsan fagyó sóhajjal.

A nap süt, kék ég szinte izzik, a hideg levegő remeg,
De nem a naptól! Ágyúlövéstől levegő, sok cső, meleg.

Te mocskos halál, én már a hazaúton vagyok,
Te meg ágygolyón ülsz, mint régi gonosz lovagok…
Neked a porhüvelyem kellene, tán’ az oldaltáskádba tennéd?
Keress más alanyt, én megyek haza! Látom: ezt ugye, nem szeretnéd?

Vecsés, 2016. október 1. – Kustra Ferenc József - íródott: történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáink emlékére!

A hadtáp őrmester tíz hete, szakaszparancsnokként szolgált
Egy majorban, az Ukrajnai Proszkurovnál a Bug partján.
Meglátott egy parasztasszonyt. Barázdában poroszkált,
Lassan, egy nagyobb rongyba csavart batyuval a hátán.

Akkoriban sok parasztasszonyt elfogtak, aki orosz kém volt.
Ők, otthonosan, fesztelenül járkáltak át a frontvonalon.
Szól legényeinek, akik elfogták. Mutogatva magyarázott.
Úgy negyven körüli lehetett, mutatta, tejet visz lenn a parton.

Féltek tőle, rögtön le is vetkőztették,
Levetették pruszlikját, pendelyét, ingit,
Tejesköcsögöket, mind kiöntötték, gondosan átnézték,
Végigtapogatták a legények, de nem találtak semmit.

Nem találtak rejtett vázlatot, írást, bizonyítékot, hogy spion.
Mivel nem találtak semmi gyanúsat, azt gondolták, elengedik.
Hevenyén magára kapta a holmiját, eliszkolt zokogón,
Kézben tartotta a könnyített batyuját, látszott iparkodik.

Az értelem rejtett bugyrában győzött a félelem,
A hadapród őrmester nézte a távolodó nőt.
Harci körülmények között nem első az értelem,
Nagy paraszti hátát megcélozva… közepébe lőtt…

Csongrád, 2012. július 28. – Kustra Ferenc József – íródott: Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével. + Történelmi visszaemlékezésként és a hőseink emlékére!