Lepkeszárnyú vágyakozás,
A szerelmes várakozás.
Vajon jön-e? Tényleg eljő?
Nem állja útját egy felhő?
Vagy egy hegy, mely égig érő,
Kereszt út, mely megtévesztő?
Arany szőrű, csábos borjú,
Vagy hirtelen támadt bosszú,
Mely semmiből nő körötted,
Akadályaként jöttödnek?
Nőhet köréd kerek erdő,
Sűrű, sötét, elveszejtő.
Vén boszorka, meg egy seprő,
Acél-szívnek is ijesztő...
Annyi minden jut eszembe,
Ahogy várlak reménykedve -
De egyszer csak elém toppansz:
A csillagos égből pottyansz,
Egyenesen a karomba,
Csókos ajkad a csókomba!

Belülről mar engem,
kívülről nem látszik,
de elemészt teljesen,
vágyam utánad.

Mióta először láttalak,
kezem, lábam remeg,
a szívverésem mérni,
már nem is lehet.

Megfogott szépséged,
szemed, arcod bája,
csodás testednek,
izgató látványa.

Mert te vagy a Nő,
az anya, angyal,
oda vagyok érted,
fájó, üres aggyal.

Ha hívnál, mennék,
bármikor, bárhová,
feladnék érted mindent,
mennék, akár világgá.

Találkozni veled,
megfogni a kezed,
szemedbe nézni,
nékem vajon lehet?

Kérlek annyit mondj,
jöhetsz, várlak,
engem is emészt
a vágy, utánad.

Ez lenne az Új Év,
első jó híre,
indulnék is azonnal,
oda, Edelénybe.

És tudod Edelény,
mitől nevezetes?
Ott lakik a legszebb,
minden nő felett.

De hiába a vágy,
ha az egyoldalú,
azért vagyok Én,
folyton szomorú.

Leteszem a tollat,
most már elfeledlek,
tudom az Isten,
nem nékem teremtett.

Legyen az életed,
nélkülem is szép,
gondolj jó szívvel rám,
ha eszedbe jutnék.

Ahol senki sem látja itt a földön,
Bizarr szobormű áll. Pedig nem is hittem,
Talpazatja rengő fekete göröngyön
Örök mementónak állította Isten.

A szobor műve gyermeki, egyszerű,
Sárból van gyúrva és nem szép márvány kőből,
Gyermeket ábrázol, amint anyatejet
akar szívni száraz, nedvtelen emlőből,

Anyja takarja ruhájával szegényt,
És a gyermek sírva néz rá: kérve, vágyva . . .
Maga szenvedését is érzi az asszony
És kis gyermekéét kétszeresen látja.

Az anya szemében lángok gyúlnak ki
Egy rózsa lugasra emlékszik bomoltan,
Kendőjével könnyét törli gyermekének,
És az rámosolyog könnyei közt holtan.

A kertünkben eldugva
Isten tudja, hogy mióta,
Állt egy öreg, kedves, lombos,
Évszázados nagy diófa

E vén fának árnyékában
Ringott bölcsőm reggel este,
És e vén fa hűs árnyékát
Lelkem sokszor felkereste.

Egyik reggel felébredtem
Fejszecsapások zajára,
Felébredtem az öreg fa
Búcsúztató jajj szavára,

Az én öreg diófámat
Vágták, vágták fejszékkel,
S én ott álltam a sírjánál
Összetörve, sok emlékkel.

Másodéve arra jártam,
S láttam, hogy a vén fa sírján
Egy csemete nőtt ki újból
Kis levél is volt az ágán:

Mert az élőt, mert a nagyot
Kidönteni sosem lehet
Újra lesznek, újra nőnek
Élet adó zöld levelek,

Előbbinek sírhalmán
Újra fakad, újra éled,
Az a titkos szent valami
Amit úgy hívnak, hogy: "Élet" . . .

Szeretnék fűzértáncot járni
Bolondos bolond Májusban,
Szeretnék szépet, szépet látni
Pompázó kincses kincseket.

Szeretnék futni fürge lábbal
Zümmögő zöldes réteken,
Szeretnék csókolni csókos szájjal
Selymes szép sárga pamlagon.

Szeretnék mámorba merülni
Szívni ópiumos pipát,
Szeretnék mindent elkerülni
Minden igaz, nem álomcsudát.