Aki reggel leveri a harmatot,
S öntözi meg véle virágok szirmait,
Szebbé tenné szűk szemű hajnalod,
Feltárná előtted az éjszaka titkait!

Akinek kávéillat kíséri lépteit!
S nyikorgó cipőben sietve odébbáll,
Ki mindennap felveszi súlyos terheit,
Mi az esti imával végre tovaszáll!

Az angyalok helyett is vigyázza álmod!
Minden óhajtást teljesíteni vágy,
Ne kelljen célja vesztetté válnod,
Én csupán az vagyok, aki álmodik tovább!

Ha pillangó lennék, feletted repdesnék,
a virágos réteken lépteid keresném,
pitypang-koszorúdra szállnék, a fejed tetejére,
és néha, hogy megérints; a kezed-tenyerére.

Ha szellő lennék, a bőröd simogatnám,
a hajad közt járnék, s az ajkad csókolgatnám,
kebleid közt suhannék a hasad hajlatáig,
az éjszakán át a vágyad hajnaláig!

Ha kósza felhő lennék a zivatar után,
s rohannék a réten feletted sután,
minden egyes esőcsepp a szádra hullna,
olyan lenne, mintha az ég néha megcsókolna!

Néma csend honol a temető felett,
s megannyi fájdalom és szenvedés
virágos sírok között, egy-egy elfeledett
s kigyúló mécsesek közt az emlékezés.

Halottak napján a gyász ünnepel,
a sárga krizantémok fojtó szaga,
fejfák útján gyász-sereg menetel
az ősszel nyugvó csillagok alatt.

Holdtalan éjszaka fekete az erdő,
Csendes folyó partján minden nesz most megnő.
Sustorog a nádas, mocorgó a cserjés,
Az érzelem játszik, óvatosság pengés.

Szemfüles, s az erős bátorságban bízik,
Cserkésző léptekkel önbizalma hízik.
Éhes gyomor oson pecsenyét remélve
Orra hegyén szimat, szellő az esélye.

Prédának figyelme hogyha el nem lankad,
Álcát kihasználva újabb napra virrad.
Szelíd teremtménynek az alvása éber,
Vadon világában ösztön szülte kényszer.

Holdtalan éjszaka fekete az erdő,
Vadásznak, prédának az esélye megnő...

Szellő leszek a föld felett,
holdfényes réten lépkedek,
ha reggel karodban ébredek,
s csókot ajkadról kérhetek.

Elveszek benned végtelen,
s szemedbe merül majd végzetem,
éveinknek végtelen sugarában
vesszek el álmaink alkonyában.

Zsengén nyíló harmatos mezőn
vadvirág legyen majd temetőm,
hol egyedül csak én hallgatok,
ha karodban, ajkadon halhatok.

Lelked gyenge szívembe olvad,
selymes fátylat terít a holdra,
hogy örökre elvesszen benne,
mint csillagok a messzi végtelenbe.