Idő 
Értékelés 
Értékelés Március van. Zsúfolt a tér, és
egyre jönnek az emberek,
virágokkal és koszorúkkal,
így éltetve az ünnepet.
Szózatok szállnak messze a szélben,
így éltetve a hősöket,
akik egykoron miattunk haltak, kiontva drága vérüket.
Istenem! Add, hogy egyszer végre megadja azt az ég nekem,
hogy a sok vér, mit kiontottak,
végre már békét hozzon el.
Ne legyen könny. És szenvedés sem!
Ne forrjon többé gyűlölet!
Lobbanjon fel a szeretet lángja,
s melegítse a szíveket.
Legyen béke! És legyen jólét.
Add, hogy munkát és kenyeret
kapjon végre az is, ki eddig,
sovány kenyéren létezett.
Add, hogy az eszme valóra váljon
végre, s oly idő jöjjön el,
hogy érdemes legyen élni a földön,
Uram! Engedd, hogy így legyen!
egyre jönnek az emberek,
virágokkal és koszorúkkal,
így éltetve az ünnepet.
Szózatok szállnak messze a szélben,
így éltetve a hősöket,
akik egykoron miattunk haltak, kiontva drága vérüket.
Istenem! Add, hogy egyszer végre megadja azt az ég nekem,
hogy a sok vér, mit kiontottak,
végre már békét hozzon el.
Ne legyen könny. És szenvedés sem!
Ne forrjon többé gyűlölet!
Lobbanjon fel a szeretet lángja,
s melegítse a szíveket.
Legyen béke! És legyen jólét.
Add, hogy munkát és kenyeret
kapjon végre az is, ki eddig,
sovány kenyéren létezett.
Add, hogy az eszme valóra váljon
végre, s oly idő jöjjön el,
hogy érdemes legyen élni a földön,
Uram! Engedd, hogy így legyen!
Talán a sok fény volt a végzeted,
Kezdve mikor szobádban
a napraforgókat festetted.
Ez volt a te varázslatos vágyad,
olyan szemekkel nézve,
amelyek túl fényesnek látták a világot,
s megvonta a józan érzéseid,
melyek ellen senki s semmi sem segít.
Kóborló különc voltál,
aki átölelte a mindenséget.
Pazar álmaid lettek a véged.
A föld már nem volt elég –
szíved csillagok után vágyott.
Nem engedtél magadnak egyetlen korlátot,
s nem ismertél el bármi gátló rácsot,
mintha azok a csodás napraforgók
az apró, bérelt szobádban
soha el nem hervadtak,
de örökké eszmédben virultak,
és megtalálták magasztosabb helyük
egy ragyogó és csillagos éjszakán,
s vakító sárga fénnyel töltötték be az eget.
Alatta a falu álomba burkolódzott,
de a templomtorony és a karcsú ciprus
a varázslatos magasságok felé ágaskodtak
mintha részesei lennének a csodás csillagoknak.
Borzongok amint sóvárgó szívedbe nézek –
ott található szenvedélyed és a fények.
Kezdve mikor szobádban
a napraforgókat festetted.
Ez volt a te varázslatos vágyad,
olyan szemekkel nézve,
amelyek túl fényesnek látták a világot,
s megvonta a józan érzéseid,
melyek ellen senki s semmi sem segít.
Kóborló különc voltál,
aki átölelte a mindenséget.
Pazar álmaid lettek a véged.
A föld már nem volt elég –
szíved csillagok után vágyott.
Nem engedtél magadnak egyetlen korlátot,
s nem ismertél el bármi gátló rácsot,
mintha azok a csodás napraforgók
az apró, bérelt szobádban
soha el nem hervadtak,
de örökké eszmédben virultak,
és megtalálták magasztosabb helyük
egy ragyogó és csillagos éjszakán,
s vakító sárga fénnyel töltötték be az eget.
Alatta a falu álomba burkolódzott,
de a templomtorony és a karcsú ciprus
a varázslatos magasságok felé ágaskodtak
mintha részesei lennének a csodás csillagoknak.
Borzongok amint sóvárgó szívedbe nézek –
ott található szenvedélyed és a fények.
Ó, ti nők! Kell-e nektek vigasz, amiért megjön már az idei tavasz?
Ó, ti nők! Bízok, hogy mindannyiunk lelkébe holnap bizony lesz új tavasz…
Ó, ti nők! Kell-e nektek vigasz, amiért megjön már az idei tavasz?
Bízok abban is, hogy holnap remek lesz a nőnapon,
Majd leülünk és merengve szippantunk virágokon…
Bízok abban is, hogy holnap remek lesz a nőnapon.
Már azt is elhatároztam, hogy reggel kapsz egy pazar ébresztőt,
De előbb adok neked friss kávét, meg is kell innod mindkettőt…
Délután felé elmegyünk le ellenőrizzük, erdőt, mezőt,
Majd napfényt és tavaszi illatot legelünk, jó sokat… kellőt.
Majd ketten közben erősítjük a pozitív gondolatok seregét,
Meg eme tavasszal felújítjuk az az otthonunk örök melegét.
Majd ketten közben erősítjük a pozitív gondolatok seregét.
Holnap, rólad szól minden,
Szeretet(!), más gondunk úgy sincsen…
Üdv! Minden nőnek!
Vecsés, 2023. március 7. Kustra Ferenc József
Ó, ti nők! Bízok, hogy mindannyiunk lelkébe holnap bizony lesz új tavasz…
Ó, ti nők! Kell-e nektek vigasz, amiért megjön már az idei tavasz?
Bízok abban is, hogy holnap remek lesz a nőnapon,
Majd leülünk és merengve szippantunk virágokon…
Bízok abban is, hogy holnap remek lesz a nőnapon.
Már azt is elhatároztam, hogy reggel kapsz egy pazar ébresztőt,
De előbb adok neked friss kávét, meg is kell innod mindkettőt…
Délután felé elmegyünk le ellenőrizzük, erdőt, mezőt,
Majd napfényt és tavaszi illatot legelünk, jó sokat… kellőt.
Majd ketten közben erősítjük a pozitív gondolatok seregét,
Meg eme tavasszal felújítjuk az az otthonunk örök melegét.
Majd ketten közben erősítjük a pozitív gondolatok seregét.
Holnap, rólad szól minden,
Szeretet(!), más gondunk úgy sincsen…
Üdv! Minden nőnek!
Vecsés, 2023. március 7. Kustra Ferenc József
(Leoninus)
Én ennek nagyon örülök, ez elől nem menekülök.
Ünnepelnünk kell a nőket, a nem is menekülőket!
(3 soros-zárttükrös trió)
Ilyenkor már kezdődik a természet virágba borulása,
Nekem a lelkem is, mert holnap van drágáink... mi nőink napja…
Ilyenkor már kezdődik a természet virágba borulása.
Hozok haza virágot a nőimnek,
Ez jót tesz a lelkemnek, a szívüknek…
Hozok haza virágot a nőimnek.
Éljen a nők napja, éljenek a nők!
Lelkünk felkentjei, szerettei ők…
Éljen a nők napja, éljenek a nők.
Vecsés, 2023. március 5. – Kustra Ferenc József
Én ennek nagyon örülök, ez elől nem menekülök.
Ünnepelnünk kell a nőket, a nem is menekülőket!
(3 soros-zárttükrös trió)
Ilyenkor már kezdődik a természet virágba borulása,
Nekem a lelkem is, mert holnap van drágáink... mi nőink napja…
Ilyenkor már kezdődik a természet virágba borulása.
Hozok haza virágot a nőimnek,
Ez jót tesz a lelkemnek, a szívüknek…
Hozok haza virágot a nőimnek.
Éljen a nők napja, éljenek a nők!
Lelkünk felkentjei, szerettei ők…
Éljen a nők napja, éljenek a nők.
Vecsés, 2023. március 5. – Kustra Ferenc József
Az ételhordó a kordéról leesett…
Jó vastagos és hosszú jégcsap keresett
Menedéket, a keskeny lövészárok párkányon!
Mi meg lebújunk… még meglőhetnek faron-háton.
Hajnal van, hideg, már lecsendesedett a szél,
Így már réginek, messzinek tűnik az éjfél,
Egyedül őrködök, a szívem, igen nagyokat dobban,
A néha felhangzó ágyú, akna dialógusokban.
Már megfáradtam én a harcba és az életbe,
Közben meg észlelem, forog az idő kereke…
Itt rettenetes tél van, csak esik a hó,
Kínomban nevetek, hogy mily’ sziporkázó!
Ha lépek bárhová, csak a hó ropogást hallom,
A szél a ruhám alá, fúj, majd lefagy a karom.
Sokan vagyunk itt, meg szemben még többen van az ellen,
De mégis szenvedek, mit kezdjek az egyedüllétben?
Valami súgja, maradok árva, nappal, sötétben.
Kint a lövészárokban őrködik a katona reménytelenül!
Nem mindenki erős, de ott nyers-jégen mindenki fél, esztelenül!
Fronton, bármi is történik, a parancs: helytállni rendületlenül!
A frontvonalban galád tettek ellen, a lelkiismeret nem mindig elegendő,
A fronton halál az úr, uralja lelkiismeretet, élet meg nagyon veszendő!
A halál az életet fel is kérte táncolni, ahogy járják, ez verseny-keringő!
A bunker sátorlap-ajtó szakadt résén keresztül nézem, hogy az idő
Komótosan ballag, de neki mindegy, hogy végtelen-vastag a hómező.
Egyre csak jönnek felénk a hómezőn fekete-halál árnyak,
Amit az erre repülő aknák, a havon, magukkal húznak.
Reggel, feketül a felhő a hómező feletti égen,
Torkolattüzek izzanak az égen már, egész keleten.
Lánctalp-acél erre csikorog, eltapos mindent,
Lehet, élet nem marad... hívni kell az úristent...
A lövészárokban vannak bőven elveszett lelkek, bennük elveszett gondolatok,
És a veszett ágyúdörgésen túl, ezek mind, pokol mélyében elhaló morajok.
Itt a katona őrjöng félelmében és végtelen aggodalmában,
Úgy megkönnyebbülne, feléledne naphosszat ontott könnye árjában.
Aki már régen szolgál itt a lövészárok fogságában,
Naponta biz' várta, hogy majd talán tovább él a halálban…
Nem mindig, vagy soha nem tudhatta, mikor, mi történik vele,
Bármikor keresztre veheti egy távcső és végez is vele.
Nem csoda, ha zavart, mániás lett és kiszámíthatatlan,
Mikor csak arra gondolt, hogy itt ő kicsit sem halhatatlan.
Itt sok harcos, pszichésen zavart, betegesen viselkedik,
Nem csoda, hogy van, aki egyszerűen hazakéredzkedik.
Érzem, nagyon félek, alig tudok békén venni levegőt,
Istentől is segítséget kérek… nem hatja meg Teremtőt!
Vágyok otthoni kézre, mely megráz és erőt önt belém…
Vágyok a hangra: Ébredj! És öntené az erőt belém…
Hajnalfény közeledik, Szibéria felől,
Az álnok sötét meg elmenekül ez elől.
Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
Lassan faszén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.
Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!
A máknak is van méze,
Már csoroghatna végre…
Citromos-vérvörös pírban ébredez a hajnal,
Mi lesz ma, ha gondolok… gyorsan fagyó sóhajjal.
A nap süt, kék ég szinte izzik, a hideg levegő remeg,
De nem a naptól! Ágyúlövéstől levegő, sok cső, meleg.
Te mocskos halál, én már a hazaúton vagyok,
Te meg ágygolyón ülsz, mint régi gonosz lovagok…
Neked a porhüvelyem kellene, tán’ az oldaltáskádba tennéd?
Keress más alanyt, én megyek haza! Látom: ezt ugye, nem szeretnéd?
Vecsés, 2016. október 1. – Kustra Ferenc József - íródott: történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáink emlékére!
Jó vastagos és hosszú jégcsap keresett
Menedéket, a keskeny lövészárok párkányon!
Mi meg lebújunk… még meglőhetnek faron-háton.
Hajnal van, hideg, már lecsendesedett a szél,
Így már réginek, messzinek tűnik az éjfél,
Egyedül őrködök, a szívem, igen nagyokat dobban,
A néha felhangzó ágyú, akna dialógusokban.
Már megfáradtam én a harcba és az életbe,
Közben meg észlelem, forog az idő kereke…
Itt rettenetes tél van, csak esik a hó,
Kínomban nevetek, hogy mily’ sziporkázó!
Ha lépek bárhová, csak a hó ropogást hallom,
A szél a ruhám alá, fúj, majd lefagy a karom.
Sokan vagyunk itt, meg szemben még többen van az ellen,
De mégis szenvedek, mit kezdjek az egyedüllétben?
Valami súgja, maradok árva, nappal, sötétben.
Kint a lövészárokban őrködik a katona reménytelenül!
Nem mindenki erős, de ott nyers-jégen mindenki fél, esztelenül!
Fronton, bármi is történik, a parancs: helytállni rendületlenül!
A frontvonalban galád tettek ellen, a lelkiismeret nem mindig elegendő,
A fronton halál az úr, uralja lelkiismeretet, élet meg nagyon veszendő!
A halál az életet fel is kérte táncolni, ahogy járják, ez verseny-keringő!
A bunker sátorlap-ajtó szakadt résén keresztül nézem, hogy az idő
Komótosan ballag, de neki mindegy, hogy végtelen-vastag a hómező.
Egyre csak jönnek felénk a hómezőn fekete-halál árnyak,
Amit az erre repülő aknák, a havon, magukkal húznak.
Reggel, feketül a felhő a hómező feletti égen,
Torkolattüzek izzanak az égen már, egész keleten.
Lánctalp-acél erre csikorog, eltapos mindent,
Lehet, élet nem marad... hívni kell az úristent...
A lövészárokban vannak bőven elveszett lelkek, bennük elveszett gondolatok,
És a veszett ágyúdörgésen túl, ezek mind, pokol mélyében elhaló morajok.
Itt a katona őrjöng félelmében és végtelen aggodalmában,
Úgy megkönnyebbülne, feléledne naphosszat ontott könnye árjában.
Aki már régen szolgál itt a lövészárok fogságában,
Naponta biz' várta, hogy majd talán tovább él a halálban…
Nem mindig, vagy soha nem tudhatta, mikor, mi történik vele,
Bármikor keresztre veheti egy távcső és végez is vele.
Nem csoda, ha zavart, mániás lett és kiszámíthatatlan,
Mikor csak arra gondolt, hogy itt ő kicsit sem halhatatlan.
Itt sok harcos, pszichésen zavart, betegesen viselkedik,
Nem csoda, hogy van, aki egyszerűen hazakéredzkedik.
Érzem, nagyon félek, alig tudok békén venni levegőt,
Istentől is segítséget kérek… nem hatja meg Teremtőt!
Vágyok otthoni kézre, mely megráz és erőt önt belém…
Vágyok a hangra: Ébredj! És öntené az erőt belém…
Hajnalfény közeledik, Szibéria felől,
Az álnok sötét meg elmenekül ez elől.
Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
Lassan faszén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.
Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!
A máknak is van méze,
Már csoroghatna végre…
Citromos-vérvörös pírban ébredez a hajnal,
Mi lesz ma, ha gondolok… gyorsan fagyó sóhajjal.
A nap süt, kék ég szinte izzik, a hideg levegő remeg,
De nem a naptól! Ágyúlövéstől levegő, sok cső, meleg.
Te mocskos halál, én már a hazaúton vagyok,
Te meg ágygolyón ülsz, mint régi gonosz lovagok…
Neked a porhüvelyem kellene, tán’ az oldaltáskádba tennéd?
Keress más alanyt, én megyek haza! Látom: ezt ugye, nem szeretnéd?
Vecsés, 2016. október 1. – Kustra Ferenc József - íródott: történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáink emlékére!
