Giccses képmutatás hálózza a lelket,
Az manapság kuúl aki mindent megvet.

Mestereknek művét szennytorzóvá tenni...?
Ciki már az erkölcs, szivárványt kell vetni...?
Hagyományos értéket keresztre szegezni...?

Utat tör magának ostoba lázadás,
Ifjakat sodor szennytől dagadt áradás.

Virtuális létben ha az elme elmerül,
Ott szürke állomány fehéredik remekül,
Kicsorbul az élezett értelem cefetül.

Csillog a reggel,
Nedves avaron siklik
Narancsos pára.

Fák törzsén moha
Zöldje élénken virít.
Vizet lefetyel.

Leveleken gyöngy,
Izzó bogyós bokrokon.
Napsugár-törés.

Nyirkos erdő
Gőzölgő illata száll.
Elmúlás árnya.

Higított égen
Ultramarín folt tárul.
Napnak ablaka.

Ősz lelke ragyog,
Fénylő színekben pompáz.
Szép látványt arat.

Parton túl botlik,
Szétterül a vén folyó.
Elsodort idő.

Elúszott a nyár
Magas árral a Dunán.
Őszi sirató.

Könnyzápor tocsog,
Az angyalok is sírnak...
Áztatott ima.

Föld leve beteg,
Szennyet forral magából...
Gyulladt keservet.

Fekete levest
Szervíroz a természet.
Gőg-embert fenyít.

Majd’ megőrjítesz Izidóra!
Így járok minden virradóra!
Éjjel, álmodozok,
Reggelre… fáradok.
Főleg, mert messze vagy… hasóra.

Éber álmomban megtestesülsz,
Vágyhullámokon velem repülsz.
Ölelés-tárgya vagy,
Hiányod, roppant nagy.
Jó lenne, ha már… csókokat küldsz’?

Hogy bírjam csók nélkül Izidóra?
Veled ülnék már ágytámlára…
Megcsókolnám finom
Fagyidat, ó, hammom…
Mentsd már meg a lelkem, Dóra!

Vecsés, 2019. augusztus 2. – Kustra Ferenc József– Erotikus LIMERIK csokor.

Estefelé hízik a sötét, pocakot ereszt,
Hogyha volna gyertyám küzdenék, de így nem ereszt.
Árnyékot sem látok, biztos elmentek aludni,
Csak gong óránk üt, ő tud sötétben is mulatni…

A szuszogó csend is eltette magát holnapra,
Zaj is csak reggel ébred, holnapra virradóra.
A csillagok is látom, álmosan pislákolnak,
De teli Hold vigyáz, ennyi kell a horkolóknak.

Nem vagyok én az olyan nagy-nagy mondatok bajnoka,
De valós, sötét élményemnek igaz minden sora.
A tűz sürgetett, s már leégett, éjjelre kialszik.
De holnap velünk a szerelem, élet újra játszik.

Lesz most majd időm, elleszek a kályha melege lebegésben…
Merengek vagy alszok a vaksötét, élő tunya létezésben…
Utolért az este oly’ lusták e sötét órák…
A reggellel meg elfutnak, mint üldözött hetérák…

Ah, napszámra csak nézni fénytelen, kékes eget...
Bámulni könnyeivel küzdő esti felleget...
Tudva, hogy éjjel semmi vagyok álomnyi létbe...
Tudva, hogy senki nem vagyok a nagy sötétségbe…

Vecsés, 2014. február 12. – Kustra Ferenc József