Míg ezen versemet írom… sőt, vastagszik.

(Septolet)
Utcán hó,
Ablakpárkányon jó,
Gyerekeknek jó,
Szánkózható hó!

Jégvirág üvegen,
Látás kellemetlen,
Sőt, lehetetlen.
*
Száz méterre vonat,
Kiad füttyhangokat,
Tetején vastag hótakaró,
Lehulló.

Hó, hulláskor neszez.
Kötelez
Valakihez.
*
Vendégem jött régen látott,
Emlék… mállott.
Vágyott,
Osztott,
Írott.

Idefele, recsegett hó…
Kandalló!
Hősugárzó…
*
Vonat füttyentés hallik,
Állomáson, hó vastaglik.
Beszélgettünk,
Meséltünk…
Cseréltünk.

Nagy füles-sapkádban,
Már mennél hóviharban?
*
Állomás tornácán
Vonatra várván,
Hóvihar tálcán…

Hó esik,
Recseglik,
Vonat késik?
Itt volt… emlékszik?
*
Régi ismerősöm Marinka,
Örültem látva…
Kikísértem kapuba.
Ment nagy hóba…

Hó,
Nem műhó,
Elcsússzantó…
*
(3 soros zárttükrös)
Nem volt rajtam hócsizma, toporogtam a papucsba,
Jólesett énékem fehér vastag hó, recsegő-szép zaja…
Nem volt rajtam hócsizma, toporogtam a papucsba.
*
(Sedoka)
Kicsit esik is.
Engem nyugtat hóesés,
Serceg, hallani mesés.

Ég, hullajt pelyhet.
Fönntartja a recsegést,
Hallgatom… ezt a mesést!
*
(Tízszavas)
Hó, mint ismeretlen angyal, repdes szépen,
Nem csúsztam el jégen…

Vecsés, 2020. október 30. – Kustra Ferenc József- írtam: ismeretlen szerző a „Hóesés neszez” c. verse átirataként.

Bodzák tenyerén
E tájba kapaszkodom akácgyökérrel:
mézajkú virágai illatává bódulok
termő humuszába hullatom magam
lombot bontok csemetéiben
és a suhanó évtizedek alatt
diófává terebélyesedem…
Itt lobogtatom pislogó lánghitem
jövőt látó gyermekszemekben
Akácgyökérrel kapaszkodom e tájba
míg döfnek gledíciatüske – szavakkal
küzdök fenyőtörzs – akarattal
mert szívemre boltozódott már
a Nyírség éneklő ege
Ha lélekeső zápora áztatja arcom
megtartó kézfogások simítják tenyerem
s felemelik fejem a jegenyék
Bár kifordulnak rezgőnyár – levelek
ezüst fonákot mutogatva
e változást lebbentő szélben
és sündörögnek napraforgó - fejjel…
ide kapaszkodom akácgyökérrel
Vágtató emlékek istrángjait tartva
nyerít vissza lovam a Szamos partra
mint hazatért fecske
felcsippentem a szamosszegi sarat
s fészkemhez ragasztom
a bánatporos ereszemen
hogy el ne szakadjak soha tőle
hozzátapaszt fűszál-szeretetem
Fejfa – láncok kötözik hűségem
Szalka porához is
s egy kézen-fogott nemzedék
marasztaló tekintete
Mosolyok kötözik meg
az új ajtókért kinyúló kezem
s a botladozó lábam elé
térdelő kérdésekre
nincs feleletem
Maradok hát, begyökereztem
Itt csorduljon le ajkamról
az utolsó ének-zeném
itt ringatózzak örök álomba
az integető bodzák
kitárt tenyerén

Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.

Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.

Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.

Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.

Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már


velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.

Hajnali harmat
Erdei várromokon.
Árva pókháló…
*
Harmatos reggel,
Fehérre festett mező.
Őzpata csúszkál.
*
Harmatos a fű
A még épp’ hogy dús mezőn!
Bárányfelhő had…
*
Harmatcseppektől
Nedves, ébredő füves.
Napkelte szárít.
*
Harmatfakasztó,
Kezdő hajnal hűvöse.
Sötétség, már megy.
*
Hajnali harmat,
Az elmúlásról dalol.
Ural; vizesség!
*
Nyújtózók a fák,
Élvezik reggeli fényt.
Harmatcsepp csillog…
*
Ködben, gyöngyharmat
Terül a fagyos tájra.
A reggel fehér.
*
Kósza napsugár
Csillan harmatcseppeken.
Ez a virradat.
*
Napfényes harmat
Hozta reggel vígságát.
Új nap felvirradt!
*
Reggel, harmatcsepp
Mint gyémánt tőri a fényt.
Napsugár szárít.
*
Homályos hajnal.
Fű hegyén harmatcseppel.
Őz, eszik-iszik.

Vecsés, 2016. december 20. – Kustra Ferenc József– íródott; eredeti Basó féle haiku stílusban.

Mért mondják azt, hogy nem szép a kaktusz?
Talán mert szúr a tövise?
Ha letépnék róla, hogy védekezne,
mikor gyönge és védtelen?

Épp olyan szelíd, ahogyan én is.
Nem tud ártani senkinek,
csak szeret megbújni némán, csendben,
ahogyan én is azt teszem.

Talán mert ő is oly érzékeny,
s lelke van, ahogy bárkinek,
s töviseivel űzi messze
ki ártó szándékkal közeleg.

De mikor kinyílik csodaszép lesz,
akár a bűvös kikelet,
kivirul, s szinte úgy pompázik,
elvakítva a szemedet.

Oly ritkán nyílik, ahogyan én is,
s csak annak nyílik, kit megszeret,
de annak olyan örömet hoz
minden harmatos reggelen.

Kinek tövise mélyebben szúr,
az sokkal mélyebben szeret!
Olyan féltve, és olyan forrón,
ahogy nem szeret senki sem.