Nem szégyen az ha sírni látnak,
csak azt jelzi érzel!Van szíved!
Nem szégyen az ha hull a könnyed,
nem ítélhet meg senki sem.

Sírj csak ha megtört a szíved!
Sírd csak ki minden könnyedet!
Most te sírsz ,s holnap tán más is!
Ne szégyelld hát a könnyeket!

Ma sírsz még,de talán a könnyek
tisztára mossák arcodat,
s mint napsütés tavaszi szélben,
holnapra virágot fakaszt!

Miért higgyek,ha elvettél mindent
s nem maradt nekem semmi sem?
Tomboló viharként mindent összetörtél,
s nem maradt erőm még élni sem.

Viharként jöttél,elsöpörve mindent,
s szellőként suhantál messzire,
tomboló tüzeddel felégetve mindent,
s nem maradt nekem semmi sem.

Letörtél minden bimbódzó virágot
keresztül gázolva mindenen,
itt hagytál ,mint egy hervadó virágot,
s elvetted tőlem mindenem.

Én csak azért is talpra állok,
jöhet szélvész,vagy fergeteg,
szelíd felhőként messze szállok,
s eltűnök,mint a képzelet.

Csikorgó ,hideg téli szél fúj,
s a napsütötte ablakon
nem látni mást,csak jégvirágot,
s lecsüngő kristály jégcsapot.

Mint őszi szél,szelíden sóhajt,
szemében sápadt fény ragyog,
de mégis,lelkével fel olvasztja
a kristályfényű jégcsapot.

Látod? Olvadok én is!
Mint a lecsurgó jégcsapok,
átszőve halvány fénnyel,
s arcomon halvány fény ragyog.

Kikeletbe hasadó, újonc boldogság
Lett szelíden cirógatva úrrá rajtam,
Midőn csöpp cseresznyefák koronái közt,
Virágait fürkészve kincset találtam.

Bár lehetnék oly nagy, oly lobogó gyönyör,
Hogy virágálomba kergessem varázsod,
Hogy mi ketten, a világ szemét becsukva,
Örökké álmodjunk a cseresznyeágon.

Mint nektárért kuncsorgó, éhes pillangó,
Összebújó szirmaiba kínálkozom,
S rózsaszín illatok hevébe bódulva,
Mosolyába szökve hozzád kívánkozom.

Elveszett évek,elveszett álmok,
elmúlt.Hiába keresed.
s ha visszamész a régi múltba,
csak önmagadat temeted.

Felejtsd el azt ami rég volt,
felejtsd el azt ami fáj,
s menj tovább azon az úton,
hol nyílik még virág.