A szikráim villognak, Berta!
Benne bizony, minden tombola!
Nagy-nagy szerelemben,
Benne élsz szívemben.
Emléked, lángomat begyújtja.

Nem gyújtasz, mert már lángban égek,
Szavadtól, forr bennem a lélek.
Nem szikra, tűzvihar,
Szívemben dúl vihar.
Szerelmünk már öröktűz-ének.
*
Álmok-vágyak, érzelmek… sokak.
Veled együtt lenni… jó sokak.
Szerelme ér égig,
Eszembe vagy mindig.
Veled teli gondolat… sokak.

Szívünkben csillan a nap fénye,
Szavad zene, lelkem reménye.
Benned ég a lángom,
Minden vágyat vágyom.
Sorsom írva lett már tiedre.
*
Élet kegyetlen, rablott téged…
Visszakapom-e még a szíved?
Jövőm zord és rideg,
Jól gondolom… hideg?
Érzelem, szeretet… ezt Néked!

Bár az élet tépett, meggyötört,
Szívem mégis nálad kikötött.
Hiányodban élek,
De ha látlak, fények
Gyúlnak bennem... s nem leszek letört.

Vecsés, 2025. július 25. – Siófok, 2025. július 25. - Kustra Ferenc József- írtuk: kétszerzős LIMERIK csokorban. Én írtam a páratlanokat, Gránicz Éva szerző-, és poéta társam a párosokat!

Avagy van békés békétlenség? Miközben a szomszédunkban háború van…

Békétlen, jó nagy békességben
Ezen összes lehetőségben…
Békétlen egész nagyvilágban, féltett hazánkban,
Hogy kell élni, háborúra hajazó világban?
A világ irányítók betegek, alkalmatlanok,
A szépnem világirányitók, nem alkalmazkodók…
Én már megírtam, az emberiség kiírtul,
Pl., úgy, hogy a férfiak többsége, fronton pusztul.

A krokodilok megmaradnak kis diónyi aggyal,
Amiben éltek és élnek történelmi alappal.

Vecsés, 2025, október 7. – Kustra Ferenc József – írtam: helyzetjelenségként a mai emberiség -háborúzó és azt kedvelő- világáról, történelmi hűséggel… bokorrímesben.

Ablaknál ülök a vonatomon, a többi hely üres, látom vakon…
A villanyoszlopok, mind elrohannak mellettem, szoruló torok…
Nem unatkozok, mert néha őzeket is látok, ó… kisasszonyok!

Bámuláson kívül semmit ne tevékenykedek, de örülök, hogy leledzek.
Már unalmas, mert csak a tájat nézhetem, igy telik lassan életem…
Végtelen az út, láttam máris lakott és romos tanyabokrokat is!

Kattog alattam a kerekem, összeérésnél -kat… -kat… nem defekt ez alattam…
Volt már néha utasom is, most hallottam, hogy valaki lehúzta a Wécét is!
Huh! De ki vagy és hogyan kerültél ide? Nézem az ajtót, ki léphet be!

Nos, a szerzőtársam nem hagyott egyedül, nem ülök tehetetlenül…
Mondta, akkor szállt föl, mikor a gőzmozdony vizet vett föl…
Addig itt marad velem, míg megint nem lesz mozdonyom… víz vételem…
Mondtad, hogy ne üljünk itt éltlen-szomjan,
Igy hoztál kácsa zsíros kenyeret, meg kávét termoszban.

Nos, akkor majd újra élem, hogy az élet kissé unalmas egyedül nékem.

Jön az újabb élet rész, ami biz’ monoton… ha egyedül ülök a vonaton.
Bizony ilyen az életem, a sorsom élet receptre ezt írta föl nékem…
**

Jó, hogy találkoztunk, s elővettem a kávés termoszunk,
Ittunk lassan kortyolva, néztük a tájat bámészkodva.
Veled maradok kettesben, amíg víz van a gőzösben.
Tankoláskor majd leszállok és szépen hazaballagok.

Vecsés, 2024. augusztus 5. – Siófok, 2025. szeptember 1. -Kustra Ferenc József - Gránicz Éva Írtuk 2 szerzősnek. Az utolsó 4 sor a poétatársam munkája! Művünket az ötletvers ihletésével írtuk.

Fáradt, élettől barázdált homlokát,
Véste hosszú-hosszú éveken át
Munkához való kedve, becsülete;
Nehéz élete nem maradt elrejtve.

Minden könnycsepp, mely legördült rajta,
Néha olyan volt, mint a megáradt Rajna.
De ő csak éjjel, mikor senki sem látta,
Meggörnyedt izmos, erős, széles háta.

Egy könnycsepp áztatta lefelé arcát,
Feltöltötte az élet véste barázdát.
Ő hátrahagyta szegényes faházát,
Magányosan folytatta szélmalomharcát.

Amit nem tudott legyőzni soha,
Érezte, sorsa hiába mostoha.
Hiába tudta, legfőbb erénye:
Soha foltot nem látott becsülete.

És mégis, magát legyőzöttnek érzi,
Ezt az emléket hiába féltve meséli.
Türelme határát nemsoká eléri;
Miért lett a világ ilyen,? Sehogy sem érti.

Állok az erkélyen, és lenézek a tájra,
Ha ezt még tájnak lehet nevezni.
Mert nem látok a ligetben senkit,
Sem a tavon csónakkal, evezni.

Mögöttem néhány árválkodó fűzfa,
Melyet néha meglebbent a szél,
Ha a betonházak dzsungele közül
Egyáltalán a fűzfához valahogy elér.

Templomok tornyai magasodnak,
Hoznak fehér foltot a szürke tájba.
Madarak a tornyok felől szállnak
A város egyetlen megmaradt parkjába.

Az a néhány fa, mit parknak neveznek,
Már csak árnyéka egykori önmagának.
Mert átalakult szerepe az idők folyamán:
A házakban nagyobb értéke van a fának.

Csak állok és nézem: távolban csak a hegyek,
A sok szürke épület mögött maradtak zöldek.
Még néhány zöldre festett ház meg garázs,
Szemfényvesztő, hamis és szomorú varázs.

Itt élünk bezárva egy épített világba,
És meghalunk, mintha természetes lenne.
Pedig az erdők ma már házak, nem fák,
A felhők pedig gyárkémény füstgomolyák.