Távoli horizont pára lepte képét,
arcod napsugár színezte látványa fedi.
A nap neked kölcsönözte fényét,
szép ívű homlokod búzakoszorú fedi.

Nem kell nékem ennél szebb,
szinte túlvilági látvány.
Szemed az égnél is kékebb,
bőröd fehér, mint a márvány.

Mit nekem a horizont zárta,
távoli ,felsejlő világ képe.
Hisz szemem a legszebbet látja,
mit keretbe vont a nap fénye.

Lezárult életünk egy fejezete,
búcsúzunk e meghitt helytől.
Megcsap új világ lehelete,
más világ vár ettől a perctől.

Megszoktuk, mint óvó fészket
gyenge fiókák apró serege.
Életpercünk már tovább léphet.
Mondják, ezután jön majd neheze.

Búcsút intünk tanárnak, társnak.
Tán még összesodor vélük az élet.
Jó volt itt lenni kis diáknak.
Elballagunk, viszünk magunkkal szépet.

Bejártam a nagy világot,
láttam szépet és sivárt.
Egy dolog van, mit csodálok,
mint Urunk adta nektárt.

Csábos pillantást, érzéki mosolyt.
Lelkek tüzéből bőven áradót.
Ahogy puhán karomba omolt,
s szerelmes álomba ringatott.

A NŐ csupa nagybetűvel írva,
Isten adta drága kincs!
Aphrodité kegyét bírja.
Magyar nőnek párja nincs!

Mesék, vár alján zöldell a rét.
Álomba ringatón még visszatér.
Vidáman játszanak,
Rúgják a port,
Labda repül, a szív zakatol.
Ezer virágos rét mind a tiétek,
Gyermeknapon álomvilágban éltek.
Átélem újra veled a gyermek világát,
Játszik a szélben a mesés világ.

Gyertek, gyertek, gyerekek,
Játszunk kinn a tereken.
Mutassunk meg ennek a világnak,
Miértünk kell nyílni a virágnak.

Gyertek, gyertek, gyerekek,
Szedjük fel a szemetet.
Tiszta légtér kell az unokáknak,
Kis madárkák örüljenek a fáknak.

Gyertek, gyertek, gyerekek,
Zengjük be a hegyeket!
Békedalunk vigye a szél bátran,
Minden gyermek éljen félelem nélküli boldogságban.