Körbenézett, a homályt látta,
fakultak a színek, a hangok.
Bús világát hiába járta,
foszlottak a kedves arcok.

Nem volt víz, sem fa, sem állatok.
Kopár sivatag vette körül.
Most hát eltűntek a távlatok,
mellette csak a halál csücsül.

Pihennek az ágak, bokrok.
Pihennek a kerti fák.
Bolyonganak búsan sorsok.
Kicsit megállt a világ.

Nem hallatszik szívnek hangja.
Rút festi át a képet.
Sötét lélek ült egy gallyra,
foglyul ejtve a szépet.

Apró kis tanyán élt a lúd,
ő szakmát sohasem tanult.
Viszont nagy gőg lakott benne,
neki minden szakma menne.

Egy reggel gondolt egy nagyot.
Ő üdvözli ma a napot.
Tudja ő azt mit a kakas,
ő is van olyan jó szárnyas.

Kukurikú kiabálná,
ha a hangot megtalálná.
De csak annyi jött, hogy gágá.
Ennyit kürtölt ő világgá.

Inkább költök tojásokat,
megy az, mint a parancsolat.
Egy óra alatt megunta,
és ezt a szakmát is hagyta.

Na, majd a házat őrzöm én.
Vagyok olyan erős legény.
Ki is állt a kertkapuba,
mint Samu a juhászkutya.

Éppen arra járt a róka,
most jött el a főpróba.
Úgy megrémült szegény koma,
hogy futott ahogy bírt haza.

Akkor én most mihez kezdjek?
Talán igásállat legyek?
Az biztos, hogy nem leszek ló.
Leszek én majd tanácsadó.

Nézem ,ahogy fekszel összeaszott testtel,
könnyeim hűsítik drága homlokodat.
Hálásan nézel rám láztól izzó szemmel,
pedig nem is tettem én érted oly sokat.

Bár lehelhetnék még beléd életerőt,
hogy újra nyíljon benned sok lélekvirág.
De tudom, rád borítanak bús szemfedőt,
és szegényebb lesz nélküled ez a világ.

A sas madár könnyedén kel szárnyra.
Enyhe szélben lassan magasabbra száll.
Én éber, lelkes szemekkel követem,
és részemre az idő csodásan megáll.

Villám sebességgel halad a gyorsvonat,
és a tarka, dombos táj szembe rohan velem,
A valóság nem más mint röppenő pillanat,
a csalfa idő viszont léha és féktelen.

Ilyen volt életem is: hosszú,
komor órák és csekély pillanatok,
de most hogy megőszültem
már az időn kívül vagyok.