Mondd, miért gyújtod ránk a világot,
Te gonosz, hazug, pártos gyűlölet?
Mondd, miért nézed, közönyös arccal,
Amint testvér vadul testvért ölet?

Mondd, honnan e hatalmas utálat,
Mi elpusztít minden jót és szépet?
Mondd, milyenné válik így a jövőnk,
Ha ily szennyessé vált már az élet?

Mondd, ki állítja meg e rothadást,
Mely az értelmet így lepusztítja?
Mondd, ki hozza el végre a tudást,
Az őrület sebeit gyógyítva?

Mondd ki, hogy bűnös, aki testvért öl,
S félrelöki Őt saját testétől.
Mondd, hogy érdemes hinni a jóban,
Tisztán szeretni hittel, s valóban.

Mondd ki, Uram, hogy bűnös, aki szít,
Ki testvérére vad kutyát uszít.
Mondjuk ki mind, hogy: Örökre vége!
Ma van a gyűlölet temetése!

Budapest, 2013. január 22.

Feletted csak almafák ága,
ezen a földön jöttél világra,
e földön láttad meg a napot
itt élted meg a múló holnapot.
Hitted, hogy jó helyre születtél,
mert szerettek, és te is szerettél.
S nőttek ágaid mint az évek,
elmondhattad: Én sohasem kérek.

Ám növekvéssel jár a törvény,
hogy a nagyokat vonzza az örvény.
És vad felhők markába zárva,
fölötted az ég, már lárva-sárga,
S fád ágait cibálja vihar,
setét gyűlölet már napot takar.
Harag, árulás, csalfa hangok,
ágaid törik a gaz bitangok.

Recsegve hajlik fádnak törzse
s világ démonai fogtak össze,
hogy széjjeltépjék cafatokra
gyümölcsét, mi magvaid hordozza.
S tűröd fájdalmad a magokért,
az eljövőkért, a holnapokért.
A vihar úgyis belefárad,
meg fogod védni egyetlen fádat.

Számtalan vihart túléltél már,
erőt adott hited, s az lett a vár.
Falai fáid körbe vették,
zsenge gyümölcseit dédelgették...
És nőttek a fák cseperedtek,
küzdelmed magvai megeredtek.
S az idő szállt, feledve sorsod,
fáid gyümölcsét, testedben hordod.

Fölötted almafáid ága,
ezen a földön jöttél világra,
e földön láttad meg a napot
itt éled meg az elmúlt tegnapot.
S nőttek almáid, mint az évek,
elmondhatod:Többé már nem félek!
Vigyáztál hazádra, mint fádra,
s emelt fővel vársz az elmúlásra.

( Pest-Buda 2013. július 22.)

Oly korban élek, hol már szégyen a tisztesség,
hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:
miként kell hazugságban élni, otthonosan.

Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,
nyugodtan teheted, hisz Ők is ebből élnek.
Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,
s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.

Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,
értékét veszti becsület, szeretet és hit.
Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,
a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.

Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,
és félrelökött szülők sorsává a magány.
Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:
már szüleink vázájába sem kerül virág.

Oly korban élek most, mit leginkább felednék,
legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,
és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,
felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.

Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,
hol unokák sorsa sem fű-mámoros talány.
Oly kort szeretnék, hol még élő a tisztesség,
s erősen védik, hogy rajta csorba ne essék.

Ily korról álmodozom ostobán néhanap.
Álmodozom, miközben az idő csak halad.
De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán
e kort veletek is örömmel megosztanám.

Oly korban írom meddő soraim,
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni.
Mikor sajgó szívvel nagyon nehéz
Az arcokra boldog mosolyt csalni,
Mikor a reménység már ködbe vész,
És a kék madár is készül halni.

Szerető szívvel és tiszta fejjel,
Sziklányi teher ma hittel szólni,
Harcolni egyetlen árva tollal,
Felállni és másokért dalolni.
Költőnek lenni nagy felelősség,
S kinek erre vetemedik tolla,
Sosem írhat le többé hazug szót,
Mert hitelének gyilkosa volna.

Nem bújhat el gyáván szemlesütve,
Agysejtjeit mindentől elzárva.
Nem futhat félelmében világgá,
Nyüszítve, a Jóistent gyalázva.
Ha igazi költő akarsz lenni,
Légy kész harcolni egyetlen tollal.
Felállva, csak másokért dalolni,
Vagy küzdeni körömmel és foggal.

Mit nekünk bősz óriások hada!
Mi költők akarunk végre lenni,
És nyakas módon újra meg újra,
Dicsőként szélmalomharcra kelni.
Ha széjjeltépik is olykor versed,
Mégis érdemes költőként élni.
A tollforgatók sorsa s élete,
Küzdeni a jóért és remélni!

Pest-Buda, 2013. február 8-10.

Szerelemmel szívemben születtem,
Láttam, cudar egy világba kerültem…
Pedig szerelemmel a szívemben születtem.
*

Életem engemet nagy tévútra vezérelt…
Te meg csak jöttél a fénnyel, ám a sors keze nem tett kivételt…
*

(Septolet)
Kéz közt várlak.
Hiányzol…
Imádlak!

Légy rám-omlóm,
Éreznélek
És szeretnélek…
Szemeid puszilgatni igen vágyom.
*

Jer!
Szeress!
Légy velem,
Tégy eleget.
Legyen életünk…

Vecsés, 2026. február 14. -Kustra Ferenc József – írtam: Valentin napra a kedvesemnek!