Bölcsőtől, a sírig

Amint megérkezel ,erre a világra,
akaratod hajtják, rögtön rabigába.
Képernyő a bölcső, billentyű a béklyó,
nyakad köré feszül, azonnal a háló!

Magadról sem tudsz még, pörögnek a képek,
üvöltve adózol a mindenható kéknek!
Andersenék helyett ,tablet altat, ébreszt,
óh, gyermeki léted, Istenem, mivé lesz?

Nyíltan sírok értetek!

„Taní’-tani” kéne, nem hat rád a szép szó,
bitek fogságában rád szorul a béklyó.
Arctalan tömegként köpködsz, „szeretsz” vádolsz,
minden feladatot az AI-ról másolsz.

Kihűlnek az ágyak, nincsenek barátok,
Insta-sztoriban lájkolod a párod.
Kockás hasú fiúk, tökéletes lányok,
minden-ki eladó, a filterektől hányok.

Elkészül az ebéd, de nincs még meg a fotó,
minden tökéletes, minden illúzió.

Nyíltan sírok értetek!

Lehet itt mindent, védtelen a lélek,
láthatatlan bitek ontják rád a mérget.
Fotelből harcolsz, csukott szemmel gépelsz,
s ha szó kerül elébed, csak bamba képpel nézed!

Nyíltan sírok értetek!

Nagyanyák kábán bámulják a múltat,
megfakult emlékek, elsárgult fényképek.
Erdőszagú rétek, s, vágynak rátok szóval,
meleg öleléssel, nem netes szívecskék
acélpengéjével.

Nyíltan sírnak értetek!

Nyakig merülünk mi ebbe a világba,
szívünk mélyén vágyunk újra napvilágra.
De bezárul a kör, csukódik az ajtó,
billentyű a kézben, bele döglünk részben,
soha nem maradunk már emberek egészen.

Nyíltan sírok értetek – magamért meg titkon!

Csillogó napsugár,
Midőn fények fénye fejünkre száll,
Örömöt hozol embernek s állatnak,
Mert te vagy a csodálatos Nap.

Jaj de midőn elméssz,
Mély sötétség borul a világra.
S, oh, hiányod míly csalfa,
Hisz újra megjelensz egy-két óra múlva.

Hiszen te üldözöd a rosszat,
Esők, szelek, viharok előled futnak.
Semmi sem mer szembeszálni veled,
Oh, csodaszép dél-keleti napmeleg.

Magyarnak születtem. Magyar a föld is,
hol világra szült a jó anyám,
Magyar szív dobog mellkasomban,
ezt jelzi minden dobbanás.

Magyarul tanultam olvasni, írni,
földrajzot, geometriát,
magyar vér folyik ereimben,
mely úgy lüktet, s hevesre vált.

Amikor arra gondolok, hogy
hány magyar hagyta el hazánk,
összetiporva, kétségbeesve,
s most régen másfele jár.

Mért hagyjuk azt, hogy javainkat
más bitorolja? Hisz ki más,
volna annyira, méltó arra,
mint magyar fiú és leány?

Magyarok vagyunk. S szerte a földön
sok magyar csak arra vár,
hogy magyar földön élhessen végre,
jólétben, mint bárki más.

Szeressük egymást! S fogjunk össze!
Ne hagyjuk gyönyörű hazánk
kapzsi becsvágynak martalékul,
pokollá téve szép hazánk.

Magyarok vagyunk, s bárhol élünk,
a szívünk csak vissza vágy,
ide, ahol a gyökereinket
hagytuk, és itt várnak ránk.

Ebben a humuszos feketeföldben
őseink, hisz a világ
lehet bármilyen, még sincs oly szép,
mint a mi édes hazánk!

Bozótosban rigó matat,
Hóvirágról kapar havat,
Hogy könnyebben kibújhasson,
Fehér szirma langyot hozzon.

Langyot hozzon fehér szirma,
Élőlények minden vágya;
Zord, jeges tél eliszkoljon,
Rügy és virág hasadhasson.

Hasadhasson rügy, és virág,
Megújuljon rideg világ.
Öröm-ének széllel zengjen,
Békés zászló lengedezzen.

Lengedezzen béke-zászló,
Ne csak annak legyen látszó.
A világra szálljon áldás,
Tavaszlelkű megújhódás.

Hajtja vadul fellegeket
Kíméletlen csípős szél,
Jöhet farsang, tavaszváró;
Az úr itt még fagyos tél.

Torkos népség buja tánccal
Temetik már a telet,
Mindegyiknek kijár néhány
Mézes, mázos fánk szelet.

Világszerte népszokások
Csalogatják víg tavaszt,
Tábortűznél harsány kedvvel
Busók űzik a ravaszt.

Hamis az arc, megtévesztő
Maszk mögött a valóság,
De az évszak átlát rajta,
Hiába a turpisság.

Majd ha eljő az ideje,
Téltemető virága,
A jeges dér is felenged
Tavaszt hint a világra.