Gyöngének hisszük a gyöngyöző párát,
pedig erősebb bárminél,
melytől a szemünk könnybe lábad,
nem lehet gyönge semmiképp.

Jobban félünk a vöröslő tűztől
mely lángoló szikrát szór felénk,
pedig a víz, mely patakban zúdul,
eloltja. Bárhogy fúj a szél.

Többnek hisszük, ki magasra tört fel,
pedig tán gyöngébb bárkinél!
Ki a magasból mélybe fordul,
összetörheti mindenét.

Kevésnek hisszük, ki alulról küzd,
verejtékezve mindenért,
pedig kit bőszült vihar tép meg
edzettebb lehet bárkinél.

Ne nézz a napba! Elvakíthat.
Csak a nap fényét hinti szét,
de mit kiszárít, összeéget,
ott marad, mint egy martalék.

Maradj ott, ahol szelíden, félve,
halvány sugarát ontja szét!
Talán melegét alig érzed,
de nem éget össze semmiképp.

Az életem folyamában, látszik, csak ázott uszadék voltam… ez látszik!
Az életem folyama végig csak sodort, boldogságszigetek mellett lassan elsodort!
Az életem folyama nem volt velem, de hullámaival… nagyon ellenem!
Az életem folyama mit sem segített, csak háborgott, hullámmal beterített!
Az életem folyamán, sokszor láttam aranyhalat... filéjéből, nem jutott falat!
Az életem folyamjában sokszor úgy vártam a tengert… csak hergelt!

Az életfolyamban háromszor akartak megölni, de az őrangyalom segített túlélni!
Az életfolyamban átéltem vészes átkot… súlyosat és nem éreztem boldogságot!
Az életfolyamban túléltem viharokat, de még tavasszal sem szakítottam virágokat!

Vecsés, 2022. május 14. – Kustra Ferenc József – íródott: anaforás, 10 szavas leoninusban. Önéletrajzi írás…

Dühöngő vihar tombol bennem
olyan erős a lázadás,
mint egy vihar, mely őrült széllel
dühöngve mindent szétcibál.
Tombol és csapkod bősz haraggal,
fát tép ki, melyet szétdobál,
őrült erővel csattogtatja
fent az Isten az ostorát.
Úgy tombol, akár a lelkem
mely nyugodni sehogy se bír,
mázsás kövekkel lesúlyozva
csitítanám, de nem segít.
Minden vágyam és minden álmom
összeomlott most hirtelen,
nincs oly ígéret itt a földön,
mely csillapítja a lelkemet.
Dühöngő viharként dúl a lelkem
nem csillapítja semmi sem,
ereimben úgy lüktet a vérem,
szinte feszíti mindenem.
Ma éjjel mindent összezúzok
mi még a múltból megmaradt,
foggal-körömmel tépem széjjel,
ami még mindig visszatart.
Ma éjjel mindent itt hagyok majd,
nem számít, bárhogy szeretem,
olyan hirtelen messze tűnök,
mint a szél fújta levelek.

Széltől rezdülő suttogó nyárfák,
mért nem mondjátok meg nekem,
mit suttognak a rezzenő ágak?
Merre menjek, hogy jobb legyen?

Menjek kavicsos folyóparton?
Véresre szúrja talpamat!
Vagy csak sodródjak messze az árral,
mint egy tétova gondolat?

Menjek lenyúló ágatok közt,
melyet a vihar hajtogat?
A hajló ágak, mik sírva nyögnek,
megkarcolják az arcomat.

Magasra nyúló, suttogó nyárfák,
ti már sok mindent láttatok!
Merre van fény, mely rám világít,
keresztültörve az ágakon?

Merre van tűz, mely melegít engem?
Hisz nektek érzi az ágatok!
De én itt vagyok nyirkos hidegben,
s ha nem segítetek, megfagyok.

Széltől rezdülő suttogó nyárfák!
Mondjátok meg, hogy mit tegyek!
Ne hagyjatok itt ázva-, fázva,
hol már nem maradt semmi sem.

Vigyetek el a zúgó széllel,
amely tépi az ágatok,
olyan gyorsan, hogy ne tudjon fájni
semmi, amit most itt hagyok!

Arcodon égő tűzvirágok,
úgy csillog most a két szemed,
kezed is forró. Lázasnak érzem:
miért nem szóltál énnekem?

Jöttem volna a viharos széllel,
hogyha kell, veled legyek,
lázas homlokod megsimítva
ott legyek, s fogjam a kezed.

Jöttem volna az esti széllel,
hogy megsimítsam az arcodat,
veled lennék, ha kell majd egy támasz,
s átöleljem a válladat.

Úgy mennék hozzád. Valami mégis
annyira fáj, és visszatart,
vajon szükséged van e még énrám?
Hiszen lélekben messze vagy.

Valami megtört már a légben,
s magába zárja a hangokat,
Ködfátylat terít szerteszéjjel,
eltakarva az arcokat.

S mégis. Valami visszahúz hozzád,
mint egy féktelen gondolat,
nem kell más, csak perceket kérek,
hogy tudjam, jól vagy, és lássalak

Mosolyogni, és szemedbe nézve
lássam, hogy örömtől ragyog,
akkor talán megnyugszom én is,
hisz aggódom érted, jól tudod.