Szófelhő » Vihar
« Első oldal
1
...
of
19
Idő    Értékelés
Írta: Poór Edit

Megérintet versed,
Korábban már gyógyult sebet,
Viharként tépte fel szívemben!
Ahogy olvasom versed,
Betűk, halványodnak előttem,
Arcomon könnyek peregnek!
Fájdalom tüze ég lelkemben,
Gyötrelemtől maró érzés szívemben!
Téren ? időn át, nagy küzdelmet vívtam ám!
Szívem és lelkem, még gyógyulásra vár.
Érzem, mily óriás az űr szívemben,
Versed megérintette lelkemet.
Reménytelen a gyógyír e világban,
Talán boldogabb leszek a másvilágban.
Más érzi tüzét két ragyogó szemednek,
Nélküled, küzdelmek között szenvedek!
Beküldő: POÓR EDIT
Fejed fölött összegyűltek a fellegek,
Ahogy felnézel, már nem látod a kék eget.
Mi egykor gyönyörű kék volt,
Nap sugara szemedbe fényt szórt,
Látóhatár messzeségbe torkolt,
Életedben a remény szikrát szórt!
Jött a vihar feltartóztathatatlanul,
Zápor a könnyet lemosta arcodról.
Visszahúzódva magányodban,
Csöndben, csak vártál és vártál,
Vajon kisüt-e majd a nap újra,
Leszel e még boldog újra?
Egy reggel, amikorra felkelsz,
Veled együtt már a nap is felkelt.
Amint sugara hozzád is elér,
Ráébredsz kaptál még egy esélyt!
Boldog vagy kimondhatatlanul,
S hálás mind untalanul!
Újra csodálhatod a kék eget,
Nap sugara beragyogja életed!
Vigyázz hát az ébredő fényre,
Őrizd meg jól a messzeségbe,
Kísérje utad végig a napsütése!
Beküldő: Poór Edit
Szélvihar vágtat a víztükör felett,
vad hullámokon a pára reszketett,
borongós égbolt sóhaja völgybe száll,
bujkáló nap is időnként meg-megáll.

Lombok hajolnak, az ágak recsegnek,
hatalmas morajlás a fellegekben,
villámok sújtanak az izzó láncra,
ezüstszikrák hullanak sötét tájra.

Dühöngő elemek kegyetlen harca,
megrémít a természet bősz haragja,
vajon meddig dúl e romboló erő,
tombolása miért oly fenyegető?

A szurdok legmélyén nyerítő lovak
állnak esőtől ázottan, dacosan,
pici fény tör utat felhők ködében,
sugarak táncolnak aranykötélen.
Beküldő: Kristófné Vidók Margit
Születésemkor elindult egy hajó az élet útján,
Gyermekként nem gondolkodtam kormányzásán.
Folyóvize partmentén vitte hajómat előre,
S mindig volt ki a kormányhoz állt előre!
A folyó egyszer csak tengerbe torkollott,
Látóhatár és természet megváltozott.
Nem kímélték hajómat az erős hullámok,
Bár ekkor már, én voltam a kormányos.
Tudtam, hogy a viharral meg kell küzdenem,
Mert ettől fog függeni a további életem.
Hajóm a viharoktól kissé megtépázva,
Újult erővel haladt az óceán irányába.
Itt már minden csendes és nyugodt,
A hajóm kikötésre várva keres partot.
A béke szigetét megtalálva,
Szivárványon kel át majd egy újvilágba!
Beküldő: Poór Edit
Feketébe vadult felhők
villámok közt patakzottak,
sújtva téged, az esengőt,
mennydörögve robajlottak.

Viharában a magas ég
földed dúlva mind elverte,
nem maradt más, csak gyertyafény,
s elárvulva néztél szerte.

Vaksötétség árnyékának
mélységes mély örvényében,
erdőségek illatában,
könnycsatornák kéktükrében.

Ősi honban hontalanul,
számkivetve, ingoványban,
álmodozva álmatlanul
lidércfényes szivárványban.

Mocsár húzta törött lelked,
s véres alkony mi nyűgözött,
dúlt, míg nem jött az éj leple,
s te maradtál mint üldözött.

Szívedben az otthon léte
hegyvidékek, völgyek zöldjén,
folyók, tavak ezüstjében,
porban, sárban Erdély földjén!

Hol hőseid nagy múltjában,
sugallat száll öröködből,
s jégvirágos halmazában
rád lehel a sűrű ködből.

S hogyha dereng majd a hajnal,
mi réges-rég nem gyöngyözött,
cseppen még a dermedt harmat,
a zúzmarás fenyők között.

2015.(Magyar ősi nyolcas versforma)
Népszerű fórum témák
Legfrissebb kommentek
Új témák