Föntről, a szférák titkos zenéje, ködből és homályból
Nekünk szól, és elalélunk a bódító hangfoszlánytól…
Csókot lehel a homlokomra, az elsuhanó szél,
Közben az eszem fönt jár ősöknél, elődeinknél.

Mint kiszáradt kóró, várok valamire,
Csak nem a vihar előtti mennydörgésre?!
Lelkem fürdik éji, idilli mámorban
És várok, bár már nem hiszek… a csodákban.

Mily’ csodálatos, látni, hogy szépséges Tejúton
Őseink vágtatnak, mind a saját életúton.
Ott fenn, a nagyon messzi, csodásan kék égben
Én is vágtatnék az ős hősök közelében.

Vörös aljú felhőtakaró, csak volt… már nincs.
Szépséges esti földtakaró… de már úgysincs.

Jön az este, sötétes, selyem leple
És az éjszaka… jól betakar vele.

Vecsés, 2012. február 27. – Kustra Ferenc József

Ma lett volna a születésed napja,
de elragadott a rút halál,
oly hirtelen, hogy nem tudtál szólni
semmit, és ez most annyira fáj.

Nincsen már könnyem. Nem sírok többé,
csak pár csöpp gördül az arcomra már,
de a lelkem még ugyan oly tépett,
mint a viharban ázott madár.

Megkövült könnyek gördülnek végig
kopott szívemnek elhalt érfalán,
elzárva tőlem ezernyi érzést,
amely nyugalmat hozhat reám.

Nem tudok neked mondani semmit!
Hisz már messze vagy. Nem hallanád.
Ahol te nyugszol nincsenek hangok,
csupán egy sötét árnyékvilág.

Mégis: Istentől azt kérem néked,
legszebbik álmod küldje reád,
s nyugalmat nékem, hiszen még úgy fájsz!
De te csak álmodj. Jó éjszakát.

Gyönge vagyok. Testemben láz van.
alig érzem a lábamat,
mintha valami földre húzna,
mint a hínár, mely rám tapad.


Lábamon, körbetekeredve,
s úgy fáj, mint véres húscafat,
melyet eleven testemből téptek,
de sajgó darabja ott maradt.


Nem is tudom, már mi fáj jobban.
A testem, mely lüktet lázasan?
Vagy a lelkem, mit összetörtek,
s földbe döngölve ott maradt.


Tudom. A testre van sok gyógyír,
amely enyhíti kínomat,
de a lelkem az épp úgy vérzik,
mintha tőr vájná húsomat.

Mégis tudom: le fogom győzni!
Legyen bármilyen bősz vihar!
Bárhogy ledöngöl, talpra állok,
Hogy csak azért is visszakapd.

Mind azt a kínt, mit te okoztál
százszor! Ezerszer megkapod,
hogy megérezd végre mit ártottál,
s ne legyen többé nappalod


anélkül, hogy ne fájjon szíved,
amiért ártottál oly sokat,
s gonosz szíved ezer darabra
törjön, hogy ne bánts másokat!

Nem sírok, tovább már nincs erőm,
Érint még valaha, mi öröm?
Csak zúg, süvít, fúj élet szele,
Örökös vihar vagy lesz vége?

Nem elég a sikertelenség,
Bevágott cukor, mint betegség.
Mi végre büntet Isten, ha van?
A hét szűk esztendő tán’, hatvan?

Mindenki oly’, minek születik,
Meg még, aminek mások nézik.
Én vajon minek is születtem,
Élni sikertelen életem?

A jó élet, mi kiteljesedett,
Ha az ember boldog, elégedett.
Nekem eddig ez nem adatott meg,
Sikertelenséget, hogy éljem meg?

Hely hová születtem, vajha rossz,
Pedig más is ragadt rám, mint kosz.
Mások nem néznek valakinek,
Magam, hogy tartsam; főleg kinek?

Sorsát ember nem kerülheti,
Ez megadatott, ezt kell élni.
Én azért mégis csak bánkódóm,
Miért adatott, ily’ rossz sorsom?

Budapest, 1997. november 29. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.

Akik sodródnak csak az árral
sírva keresve kiutat,
azok tudják csak mi a bánat,
ajkukon még sincsen panasz.

Hallgatnak csöndben. Mit se várva,
összeszorítva ajkukat,
bármily nehéz is, nem adják fel
oly féltve őrzött álmukat.


Befelé csordult könnyeikből,
amely a lelkükből fakadt,
nem tudja senki mennyi folyt el,
s mennyi bánat, mi ott maradt.


Mégis erősek, mint a tölgyfa,
mely a viharban ott marad,
erős szele hiába tépi
ellenáll, s egyenes marad.


Bárhogy égeti tűző napfény,
gyökere nedvességet ad,
hiszen messzire nyúl a földben,
s táplálja hűs vizű patak.


Erős marad, ahogyan ők is,
kiket oly sokan bántanak,
pedig a lelkük oly törékeny,
akár egy porcelánbaba.


Hiszen épp attól ember az ember,
hogy van benne annyi akarat,
mely elsöpör minden nehézséget,
és azért is felül marad.