Versben és senrjúban…

Holnap is születnek majd, és meghalnak:
az emberek temetnek vagy mulatnak.

Ahogy besötétedik, sötét paplanjával betakar az este,
Én meg könnyezek, a mécses lángban, múlva megszűnt reményt keresve.
Az avar -volt falevelekben-… koszorúval kézben botorkálunk,
Arasznyi vastag levelek alatt végül a sírra rátalálunk.
Az avarrá lett faleveleknek ez volt biz' az utolsó útja…
Utolsó utunk nekünk is lesz! Vagy, más egyelőre a sors útja?
*
Sírodnál ülök,
Nyugalomban, csend ölel.
Emlék, felbuzdul.
*
Rég elmúlt az élet, nincsen felhőtlen vidámság
Itt fájdalmat szül az örök kilátástalanság…
Senki sem örül… ez maga a méltánytalanság.

Elmentél végleg, itt hagytál, együtt továbblépni nem lehet,
Emlékeimben a szép, együtt töltött múlt még, el nem veszett.
*
Volt egy életed,
Vastag könyv őrzi létet.
Emlékezés jó!
*
A felhőket nézni, amikor láncokat kell fogni?
Nehéz a levegő, mikor vihar fog keletkezni,
Nehéz lélekkel, nem tudunk szabadon lélegezni...

A túlvilági messzeség, ami minket egymáshoz közelebb hoz?
Kár, hogy most, mert ennek már nincs köze a közös-átélt boldogsághoz...

Nincs semmi csak űr a szívemben csak, süket némaság,
De ez is széttört, ez maga az ezer szilánkosság…
Itt érzem a sírod mellett, emlékezve szépre és jóra,
Hogy a léted felett halál őrködik, immár állandóra.

Míg múltunk torzult mosolya, lelkemet a sírod mellett remélteti,
Addig lelkem –emlék- bússág köpenyét, átszakítani rendelteti...
Csak állok a síremlékek és a motoszkáló csend hangjai között.
Feltolulnak a lélekben emlékeim, amiket szívem megőrzött.
Szereteted az élet mellé, néha könnyet is fakasztott,
Ezekből egy-két csepp örökre az én arcomra is fagyott.

Halkan csendes volt a lépte a halálodnak, azt nem is látta senki,
Te sem vártad, bizton nem is akartál… éjszakai kísértet lenni.
Csendesen, talán lábujjhegyen lépdelt a vaksötét homályban,
Ő tudta, hogy miért jött! A Te időd lejárt, hitt elmúlásban!

Gyertyákat és mécsest, elhelyezzük, rátesszük a sírra,
(Letesszük a koszorút is), lelkünk emlékezik sírva.
A kis gyertyalángot szeretném neked megvédeni, óvni.
Halottaim iránti szeretettel óvni, körbe vonni…

Már talán, elkorhadt koporsód lent, sír-csend mélyében…
Neked már megszállottság, ott maradni... föld mélyében?

Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot,
És biz' az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot.
Mikor elindultam haza, a talpam alatt ropogtak a levelek,
Éreztem a sündörgő, átkozott halált… még maradtak kint emberek…
*
Bizton tovább élsz,
Én lelkemben… örökké.
Rád, emlékezek…

Vecsés, 2014. október 10. - Kustra Ferenc József

Látunk egy közeli háborút, mert fölütötte a fejét a -már majdnem- világháborús világhelyzet…

Fekete kosok! Bűn és erény között mi különbség? Tudom, szerintetek semmiség…
Fekete kosok! Emberírtó népség vagytok, ha tudnátok, tán’ kútba ugranátok…

Nektek kell a háború, mert az aztán a nagy üzlet… ez generálja, hogy bűz is lett!
Nektek kell a háború, mert elvennétek az orosz földet, nem keveset, csak mindet.
Nektek kell a háború, már manapság nincsen gyarmatotok, így bármit elragadtok.

Nektek kell a háború, de tudjátok-e, hogy több mint... fél millió meghalt katona?
Nektek kell a háború, de tujátok, sok hadi árvák folyton csak az aput várják?
Nektek kell a háború, kiszámoltam gépen, hogy gyerekek… vannak kétszer ennyien?
Nektek kell a háború, de vajh' az özvegyek száma? Ő mit mond az árvának máma?
Nektek kell a háború, de özvegy egy-szülőnek termett? Hogy nevel gyermekből embert?

A migránsokat meg haza akarjátok küldeni? Eme tettetek, háborús bűn és emberiség elleni…
A migránsokat ti nevelitek család-ellenségé, haza már nem mennek… halálba nem mennek

Fekete kosok! Több nyugati ország atomost akar, ha túléli fejet vakar?
Fekete kosok! Nem vagytok emberek, csak pénzéhes népség… fronton halnak emberek!

Vecsés, 2024. máj. 7. –Kustra Ferenc József- íródott; a világ, az emberiség jelen -katasztrofális és igaz, háborús- történelmi helyzetéről, meg a másik háborúról… Naponta látjuk, TV híradóban a videókat kendőzetlenül! Meg látjuk a háborús uszítók beszédeit is… az atomháborúra!

Viharos idő...
Csepp loccsan a tócsában.
Libabőrös nap.

Felhőtakaró
Sötétre hízta magát.
Nyála csordogál.

Korgó gyomrú ég,
Szeme villámokat szór...
Dühöngő könnyet.

Esőt permetez,
Prüszköl a fújtató szél.
Vacogva tüsszent.

Didergő vidék
Hajlongva dagaszt sarat...
Kémények füstjét.

Csendes lett a szoba,
Nem világít csak a gyertya lángja.
Lelkemnek hangos sóhaja,
A szoba csendjét felváltja.
Szívem nagyot dobban,
Mikor a hegedű megszólal egy sarokban,
Szomorú zenét játszva.
Húzd hát hegedű a nótám.
Érezze a lelkem miért fáj.
Halk muzsika hangja csendül.
Arcomon a könny legördül.
Eszembe jut egy emlék,
Egy régi kedves kép.
Vidd vissza szívemet a múltba.
Amíg el nem szakad a hegedű húrja.
Legyen enyém a múlt kedves pillanata.

Nyártól perzselt kiszikkadt földek
Fulladoznak, hullnak a könnyek
Felhők bánatától, most nyögnek.

Vadul tombol az ár, kíméletlen
Zúdul, ömlik hegyekből féktelen.
Lapos völgy, és sík vidék védtelen.

Megduzzadt folyók rekordokat döntnek,
Viharos széllökések fákat törnek,
Pusztító vésztől élők menekülnek.

Ősznek nyitánya haragosan érkezett,
Erejét büszkén fitogtatva kérkedett.
Menetrendjét felrúgta- ezzel vétkezett!?

A természet pusztítása embert bosszul,
Mert fölényesen támad, károsít orvul.
Késő bánat fenyeget...a világ torzul!

Klíma változást emberöltő tapasztalja!
Földön az egyensúlyt gőgös ember bomlasztja!
Tempót ember szabja...a gyors iramot hajtja!