Siess kedves. A horizonton már
lassan gyűlnek a fellegek,
fut az idő, s a mi homokóránk,
oly gyorsan, szédítőn pereg.

Lassan az éj kibontja szárnyát,
sötét leplével küldve le,
és én aggódom. Ki tudja azt, hogy
meddig maradok még neked.

Rohan a perc és múlik az élet.
Fáj, és annyira féltelek,
nekem mindennap akkor szép csak,
amikor itt vagyok veled.

Siess kedves. Hisz rövid az élet,
és én annyira szeretek
mindent, ami csak hozzád fűz és
csapong bennem az érzelem.

Versenyt futni a rút idővel
nem tudsz. S ha nem leszek veled,
ki őrizi a lépteid majd,
s lesz e más, aki így szeret?

Adj, helyet magad mellett kérlek,
hiszen tudod, hogy nélküled,
minden perc, minden eltöltött óra,
keserves kín és gyötrelem.

Hadd legyek veled minden este,
s mikor fáradtan érkezel,
átveszem majd a vállaidról
a súlyt, mely a lelked őrli fel.

Tudom: most rossz időket élünk.
Fáj. És úgy tépi szívemet!
Őrjítő ez a messzeség, mely
elválaszt tőled kedvesem.

Lelkem most vad viharként tombol,
mint egy vulkán, és úgy remeg,
nem bírnám ki, ha bármi érne,
hiszen te vagy a mindenem.

Te vagy a szikra, mely még éltet,
s a tűz is, amely úgy lángra kelt,
amikor nem vagy, szinte éget,
s néha félek, hogy megsebez.

Adj, helyet magad mellett kérlek,
s szeress úgy, ahogy én teszem,
most míg itt vagyok, hisz egy perc csak,
s elragadhat az éj szele.

Visszaemlékszem, Marianna!
Kirándultunk együtt a „fásba”…
Vittünk nyársakat, meg
Ami nem égett meg!
Tüzeltünk… beettünk a „fásba”!

Jó volt veled együtt, tisztásba…
Belementünk, jó nagy vitákba…
Fűbe döntöttelek,
Megállt… nálad lélek.
Lettél, homlokcsók birtokosa.

Láttam szemedben a megnyugvást,
Társaságban élveztük egymást.
Termosz előkerült,
Kávézni sikerült.
Nem éltünk… barátság tagadást!

Vecsés, 2020. október 3. – Kustra Ferenc – Romantikus LIMERIK csokor

Mama szeretsz e akkor is engem,
mikor egy kicsit morcos vagyok,
s dacolok véled, ha nem az van mindig,
amit hirtelen én akarok?

Mama szeretsz e akkor is engem,
amikor kicsit rosszabb vagyok,
s összekenem a szép, új ruhámat,
vagy sáros tócsában tapicskolok?


Mama tudod, én mindig szeretlek,
akkor is, mikor durcás vagyok,
csak kicsi szívem nem érti még meg,
hogy értem van minden, s szeretsz nagyon.


Igen kicsim! Én nagyon szeretlek!
Te vagy a csillag, mely nékem ragyog,
s nincs más boldogabb ember a földön,
mint én, mikor végre veled vagyok.


Gyöngül a karom. Múlik az élet,
de míg csak élek, imádkozom,
kérem az istent, őrizzen téged,
s ez lesz az utolsó gondolatom.

Gyűlölnöm kellene ugyanoly hévvel,
ahogyan egykor szerettelek,
feledni mindent, mi tehozzád fűzött,
s eltiporni az emlékedet.
Gyűlölnöm kellene, s nem tudok mégsem,
számomra te is olyan leszel,
mint ködbe bújt kép a megfakult múltból,
mely egyre messzebbre tűnik veled.
Ma már szívemben halkabb a dallam,
s talán mást így már nem szeretek,
mégis hiszem, hogy jön majd egy új nap,
mely oly sok örömet hoz majd nekem.
Minden nappal egy új remény ébred,
minden nap annyi szépet hoz el,
s feledteti az idő múlása,
amit szívünknek feledni kell.