(Kereszt anaforás)
Szerelmünkkel nem gubództunk mi egy éji-ködös álomvilágba,
Nekem nem volt jogom… most meg élhetek kicsinyes panaszkodásba.
Szerelmünk tele volt a sorskönyvembe részletesen beírt tüskés gubókkal,
Nekem meg ebbe nem volt beleszólásom, bár híven hadakoztam gubókkal.

Tiszta szívemből, tiszta szerelemmel örültem neked,
Gondoltam sorsom javul, ha szerelemben élek veled.
Én vagyok a próbabábú, sorsával senki sem... nem küzdhet meg,
Mit abban egy öreg szerzetes beírt, nem változtatható meg.

(Anaforás bokorrímes)
Szerelmem gondolatimat mindig a Te síkodra vezérelte,
Szerelmem uralta az agyam-lelkem, Te vágyam, örök végzete.
Szerelmemben folytonosan csak vágytam rád, de nagyon és eleve.

Tudom is azt is, hogy te születtél életem párjának,
De nekem nem jár ez, sorsomba beleírt páriának.
Sajnálom, hogy ebbe az élhetetlen életbe, Te is belekeveredtél.
Én ugyan igyekeztem, de sajnos végső szerelmem így bizony nem lehettél!

Szoktam volt már sokszor mondani; „kire mit rótt a sorsa,
Azt kell élnie” egészen a lét végéig… halódva!
Szoktam volt mondani; „embernek a gaz sorsa az ura!”

(Bokorrímes)
Gondban vagyok nem vagy, szerelem elment, sőt megszűnt,
A fölmerült jobb világ csak úgy lelépett, letűnt…
Vagy az is lehet, hogy a szerelmem nem szembe tűnt?

Vecsés, 2020. július 7. – Kustra Ferenc József – íródott; a szerelemről, alloiostrofikus versformában.

Nincs nálam boldogabb a földön,
mióta itt vagy énvelem,
nincs, aki így szeretne téged,
ahogyan én csak, kedvesem.

Szeretlek. Tudom, hogy érzed,
nekem te vagy a mindenem,
elég egy szó, egy sóhaj,
csak hívj, és veled megyek.

Ha kell, a csillagos égig
s ott írom fel nevedet,
apró, piciny kis fénnyel,
mely mindig világít neked.

Ne félj. Én boldogan várok,
nem ingathat meg semmi sem,
hogy jöjj és magadhoz láncolj,
örökre szerelmesen.

Szeretném azt, hogy érezd,
minden szép veled jön el,
tehozzád száll minden álmom,
szeress, és maradj velem.

Furcsa hangok az éji sötétben
néma, tétova mozdulat,
s egy kéz, melyet vállamon érzek,
valahogy biztonságot ad.

Elég egy szó, egy érintés tőled,
egyetlen árva pillanat,
csak szeress! S én úgy bújok hozzád,
mint egy megriadt gyönge vad.

Nélküled félek. Sötét szobámban
Fátyolként borul rám a csend,
szinte hallom a szívem dobbanását.
Lüktetve tombol idebent.

Veled oly más. Hozzád simulva
érzem, tudom, hogy szeretsz!
Szívemben mélyen én is érzem:
Nincs más. Te vagy a mindenem!

Tudom, hogy nehéz megbízni bennem,
S mégis azt kérem, higgy nekem,
annyira vágyom az érintésed,
kérlek. Fogd meg a két kezem.

Nem kell most más. Ölelni akarlak,
míg magába zár az esti csend,
ajkadra forró, lágy csókot adni,
amíg a hajnal közeleg.

Lüktető vággyal karomba zárva
érezni, ahogyan szeretsz,
Együtt repülve egy más világba,
ahol tán szebb lesz veled.

Ahol még lehet hinni a szónak,
s bizalom élteti szívedet,
ahol nem kell a csodára várni,
elég, ha érzem, hogy szeretsz.

Majd később, mikor ébren ér a hajnal,
s nem talál már fátyolos szemed,
akkor érzed, mit jelentett néked,
s milyen szép volt ez a szerelem.
Majd később. Most nem értenéd úgysem,
milyen sokat ártottál nekem,
nem láttad az arcom könnyben úszva,
s mily fájdalmat okoztál nekem.
Majd később. Ha majd álmodból felébredsz,
s keresnél, de nem leszek veled,
bús magányban, éji sötétségben
nem lesz, aki ott legyen veled.
Majd később. Mikor annyira hiányzom,
hogy a lélegzet is fáj már nélkülem,
akkor fogod megérteni végre,
mért mentem el tőled hirtelen.
Majd később. Mikor leszáll majd az este
rád terítve égi köpenyét,
nehéz súlyként vállaidat húzva,
sötétbe ránt, s nem látod a fényt.
Mikor majd a kezedet kinyújtod,
s nem érint csak nyirkos kőfalat,
melyről könnyként gyöngyözik a pára,
könnyeivel mosva ujjadat.
Akkor fogod megérteni végre,
hogy magad vagy, s nem lesz senki sem,
s mennyire fáj egyetlen egy szó is,
éles tőrként szúrva szívedet.
Majd később. Ha már visszasírnál engem,
s könnyeidben szinte elveszel,
akkor bánod mért hagytál elmenni,
de akkor már késő. Nem leszek.