(3 soros-zárttükrös)
Egy ilyen bolond viharban, együtt vele akarva én nem lennék,
Inkább otthon a lét nyugalmában az ablakon át, jól kinéznék…
Egy ilyen bolond viharban, együtt vele akarva én nem lennék.
*
(Leoninus)
De! Én csak a közeli erdőben vágytam szabadságra, merőben.
Gondoltam, hogy sétálok délután, aztán nekem lett rém-délután.
Így nyárelőn már sok és nagy a lombozat, a messzire látás lefagy.
Én is inkább néztem az őzeket a viháncolásokat, meg őzgyerekeket.
Nem volt gyanús jel, nem dörgött az ég, így ravaszságból volt elég.
Hirtelen zuhogni kezdett a vérmes eső, nagy cseppekben ütött ő.
Ez semmi, de rám rontott egy szélvihar, mi vizet az arcomba kavar.
Nyakamba is befolyt, fenekem is úszott, meg a víz már cipőmben állott.
Próbáltam elbújni, de persze nem volt hova, őzeknek meg van vízálló bundája.
Kis tisztásra valahogy elértem, csodára vártam fölnéztem!
Felhőket a vihar már el is söpörte, de még úti-cseppeket biz’ rám mérte.
Próbáltam kitalálni szerencsével és lám sikerült is szerencsével…
*
(Septolet)
Hazaértem,
Ázott létem
Fürdőkádba gyömöszköltem…
Megmenekültem…

Délutánon, már csak nevetek,
Vízbe beleesek,
Abban elténfergek…

Vecsés, 2022. június 1. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Gyűrött párnák közt hánykolódva
tűnődöm: mi lesz velem?
Sebzett lelkem csapongva lázad,
fülembe üvölt a csend.


Szinte már kínoz. Magamban érzem:
sosem lesz könnyebb nekem,
mégis riadtan, félve várom,
hogy jöjj és maradj velem.


Gyűrött párnák közt várlak téged.
Úgy fáj, hogy nem vagy velem,
valami furcsa, fájó érzés
úgy kínoz, s nem enged el.


Miattad érzem. Messze vagy már,
s ki tudja, mi van veled?
Vajon gondolsz rám titkon néha,
vagy te már rég temeted

Az álmokat, melyet együtt álmodtunk,
feledni te sem tudod,
emlékem mindig visszatér majd,
tudom. Bárhogy is titkolod.


Mint nyirkos falakról gyöngyöző pára,
mely lehulló könnyként pereg,
én is úgy sírok, s egyre csak várok:
tudom, hogy megérkezel.

Nem harcolok. Vidd el a pálmát!
Nekem az mit sem jelent.
Számomra sokkal többet ér,
Ha valaki engem szeret.

Nem búsulok. Mit számít nékem,
ha mások fényben fürdenek?
A vakító fény gyakran csak kábít,
és illó délibáb lehet.

Nem hízelgek. Nem állok sorba.
Szánalom nem kell nekem!
Hiába írsz te aranyló tollal,
az enyém sokkal ékesebb.

Hiába vagy te büszke és öntelt,
Boldogabb sosem leszel,
Ameddig nem tudsz úgy szeretni,
ahogyan én szeretek.

Nekem a nap izzó korongja
csak távoli fénypont lehet,
sugara halvány, fénylő csík csak,
de nekem mindent jelent.

Hiszen a szívemmel érzem,
mennyivel értékesebb,
akinek talán morzsa jut csak,
de mégis tiszta a keze.

Nem gyűlölök. Azt átadom néked.
Ezerszer többet jelent,
ha szívem melege arra árad,
ahol még szükség lehet.
Adhatnak neked értékes díjat,
de győztes sosem lehetsz,
akit a szánalom űz csak,
nem tisztel. Érdekből szeret.

November van. Búcsúzik minden,
a fán az elsárgult levelek,
sóhajtva, nyögve hullnak földre,
a tél már vészesen közeleg.

Már a nap is oly gyöngén, halódón
ontja tétova sugarát,
fáradt korongja pihenni vágyik,
de mégis: mégis süt tovább.

Neki is dolga van, úgy, mint nékem.
Pihenni térni nincs idő,
Pedig belülről tudom, és érzem:
jó volna egy kis pihenő.

Fáradt lábamnak nehéz a lépés,
de mégis menni kell tovább,
azon a hosszú, göröngyös úton,
pedig már nem nyílik virág.

Jó volna végre valami jó is,
mely felkavarja az életem,
s érezni azt, hogy nem hiába
várt reám annyi küzdelem.

Jó volna hinni, hogy holnap jobb lesz,
s vár ránk egy sokkal jobb világ,
ahol nekünk is nyílnak a rózsák,
s miránk is vár a Kánaán.

Hisz az úr előtt minden ember
egyformán Isten gyermeke!
Mért nem tud itt is egyformán adni
mindenkinek, hogy jobb legyen?

Hiába halmoz kincseket bárki,
a másvilágon már nem kellenek,
s ugyan úgy fog az Úr előtt állni,
ahogy a földre megérkezett!

Az a könny, mely a lelkedbe égett,
örökre benned marad,
mint egy parányi kis tövis, mely
szúr benned, fájdalmasan.

Az a vágy, mit a szemedben láttam
úgy éget, s olyan nekem,
mint egy örvény, mely magával ránt,
s felkavar süvítő szele.

A szenvedély, amit irántad érzek,
oly forró, s olyan heves,
nem csillapítja senki más, csak te,
mikor itt vagy velem.

A féktelenség, ahogy szeretni tudlak,
olyan jó! Ez kell nekem!
Te vagy csak, aki lángra lobbant,
szeretlek. Maradj velem!