Fránya
Nyár,
Végig imádtuk már.

Volt meleg,
Borúsos felleg.
Lecsapott villámlás,
Szélrohamban ébredt kavarás.
*

Fránya nyár,
Lassan elköszön már.

Még meleg,
Sötét felleg.
Dühödt villámlás.
Szélroham
Leveleknek hullámvasutazás.
*

Fránya
Nyár,
Mostanában változik már…

Elkészülődik,
Lassan így… szedelőzködik.
Szelek állandósulnak,
Esőfelhőt erre hajtanak!
*

Fránya
Ez a nyár.
Itt hagy bennünket már,
Télig nem vár.

Magát
Elorozva,
Álmodozva…
*

Fránya
Nyár
Készül már.

Zimankót,
Hótakarót,
Őszi szeleket itt hagyja.
Téli-hideghez, nem fűlik foga.
*

Fránya
Nyár,
Jövőig itt hagy már…

Őszt, telet ránk hagyja,
Utazna,
Haladna,
Nem maradna…

Vecsés, 2020. augusztus 16. – Kustra Ferenc József – íródott; a nyárról septolet csokorban.

Meggyulladt már az utolsó gyertya
a díszes adventi koszorún,
halvány fényével világítva
s oldalán viaszkönnye hull.
Sápadt lángjában bűvös fény van,
szinte átjárja mindenem,
még a szívem is. Szinte lüktet,
hiszen az ünnep közel.
Szemem ragyog most örömömben,
hiszen most itt a gyermekem,
akit régóta hazavártam,
és végre itt van énvelem.
Másik szememből bánatkönny hull,
hiszen másik is van nekem,
akit ugyanúgy hazavárok,
de nem lehet mégsem velem.
Úgy szeretnék most kettészakadni,
hogy mind a kettővel ott legyek,
de nem tudok, pedig úgy szeretném,
hogy mindegyik velem legyen.
Milyen jó lenne csillaggá válni,
amely mindenhol ott ragyog,
hogy őrizhessem mindig az álmuk,
beragyogva az ablakon.
Vagy csak szellőként ott legyezni
ameddig el nem alszanak,
s álmukban arcuk megsimítni,
hogy szebbé tegyem az álmukat.
Szeretnék, de nem tudok semmit,
csak azt az egyet tudom,
amíg a szívem egyet is dobban,
ő értük imádkozom.
Istenem! Kérlek! Vigyázz rájuk!
Hisz én már nem tehetem!
Nem kérek semmi ajándékot,
csak ezt! Ezt add meg nekem!
Nekem az ünnep akkor ünnep,
amikor velük vagyok,
s szívem melege arra árad,
kit szeretek. Nagyon- nagyon.

Barátosném. Szörnyű az élet!
Hűvösek már a nappalok,
csupasz ágak közt dermedten nézem
a padot, hol ültünk. Most fagyos.

Ülünk e még itt együtt, nevetve?
Lesznek e gondtalan napok?
Hisz a sors elvett mindent, mi szép volt,
csak bút, és fájdalmat hagyott.

Mennék hozzád, de gyöngül a lábam,
addig menni már nem tudok,
közel vagy hozzám, mégis oly távol,
de most is ugyanúgy gondolok

rátok, mint mikor bográcsoztunk,
s az étel illata megcsapott,
gyermekeinknek kacajára,
mely a fülemben itt zsibong.

Az enyéim távol, sorsuk követve,
és most egyedül itt vagyok,
bár az életnek ez a rendje,
mégis: hatalmas űrt hagyott.

De te ne búsulj! Van, miért küzdj!
Amíg körötted ott bolyong
gyermeked, és a karodba zárva
mind magad mellett tudhatod.

Más a sorsunk, de anyai szívünk
mégis csak őértük dobog!
Mit számít az, hogy mi lesz vélünk?
Csak ők legyenek boldogok!

Szeretlek úgy is, ha nem láthatlak,
s csak a fényképed nézhetem,
nekem elég, ha látom az arcod,
vagy magam elé képzelem..

Szeretlek úgy is, ha nem láthatlak,
és csak egy pár sort írsz nekem,
hiszen hozzám szól! Nekem írod,
s szinte gyógyír a lelkemen.

Szeretlek úgy is, ha hűvös éjjel
álmomban vagy csak itt velem,
s mikor álmomban megsimítasz,
szinte érzem a két kezed.

Szeretlek úgy is, ha száz határ van
köztünk és utat nem lelek,
amely tehozzád elvezetne,
bár fáj, hogy nem vagy itt velem.

Szeretlek úgy is, ha nem tudsz adni
semmit, csak maradj meg nekem,
csillogó fényként életemben,
hiszen te vagy a mindenem!

Hozzátok fűz minden édes emlék,
hiszen míg kicsik voltatok,
annyira szép, és csodás volt minden,
s tudtam, hogy lesznek holnapok.

Az volt a legszebb ébredésem,
amikor hozzám bújtatok,
szemeitekben láttam mindig
talán a legszebb csillagot.

Az volt tán minden boldogságom,
Amikor velem voltatok,
s szerettem volna nektek adni
mindent, amit csak adhatok.

Az volt csak mindig minden álmom,
hogy ti boldogok legyetek,
s megóvhassalak minden bajtól,
de már tudom, hogy nem lehet.

Az volt szívemben talán mindig
a legjobban kínzó bánatom,
amikor nem tudtam többet adni,
s őrjöngött bennem a fájdalom.

Az volt mindig az egyetlen vágyam,
hogy ott legyek végre köztetek,
addig, amíg csak el nem vonszol
az elmúlás sötét szelleme.

Az lesz talán a megnyugvásom,
amikor látlak titeket,
révbe érni és boldognak látni,
hogy tudhassam azt, ha elmegyek

lesz aki véd, és karjába zár majd,
s nem fáj majd úgy, ha nem leszek,
mert én még ott is ugyan úgy óvlak,
féltlek, szeretlek titeket!