M. Laurens
A MEGBOCSÁJTÁS
(Parafrázis Juhász Gyula nyomdokain)

Teremtő istenem, sosem ítélted el őket,
A gyűlölettől fröcsögő hazug köpködőket.
Szomorúan nézted fentről e tévelygő világot,
S átélted velünk, az összes nyomorúságot.

Mert tudtad, hogy mekkora teher az élet,
És mindig is a kezedben volt a végső ítélet.
Hatalmas szíved van, végtelen hatalmad,
És számtalan lélek alkotta örök birodalmad.

A megbocsájtás és mindannyiunk terhe,
A magos égbe szállt veled: föl a fellegekbe.
Ám ma is hallod ott fenn, az isteni magasban,
A vak gyűlölet hangját, egyre hangosabban.

Teremtő istenem, nyugtasd le, odafent őket,
A gyűlölettől fröcsögő esztelen köpködőket.
Bocsáss meg nékik, mert mégis csak emberek,
Nem tudják szegények, mit is cselekszenek.

Budatétény 2026. július. 09.

Kedvesemmel rét mellett jártunk,
Felébredt a szerelmi vágyunk.
Pipacstenger ringott,
Testünk úszni vágyott...
Szerelem vize. Jöjj csobbanjunk...!

Pipacsok közt a vágy belobban,
Testünk perzsel, a csókban lobban.
Most kell! Gyere Édes,
Szeretni mézédes...
Letépem ruhád rólad nyomban!

A napfény fehér bőrünkbe mart,
A vágy, mint egy szellő felkavart.
Szomjunk nem víz oltja,
Csakis egymás csókja...
És az idő, ott velünk megállt.

Fű hajolt ránk, nem tiltakozva,
Tűzben testünk összefonódva.
És nem volt már határ,
Csak te, én, s bűvös nyár.
Olvadt pipacsok piros csókja...

Siófok, 2025. május 10. -Gránicz Éva- Írtam: Romantikus LIMERIK-ben

Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.

Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.

Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.

Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.

Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már


velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.

Ma dal van a szívemben,
spontán és megmagyarázhatatlan,
mintha egy ajtó kitárult volna,
és valami elveszett visszatért volna.

Mint a tisztára mosott világ
zivatar és szellő által,
melyben a természet újjászületett
és valami csoda visszaérkezett.

Kóstoló egy eljövendő világból
mely már nem csak álom,
hanem az aranykor ígérete,
a jövő legjobb fejezete.

Talán lesznek ötletek
a szépségről és a harmóniáról
oly sokszínűség mely nem vitás
hanem kétségtelen kreativitás.

Egy világ, amelyben kapcsolatok
megértésen alapulnak,
egy hely, ahol a jó akarat
könnyed kedvel velünk marad.

Barátosném. Szörnyű az élet!
Hűvösek már a nappalok,
csupasz ágak közt dermedten nézem
a padot, hol ültünk. Most fagyos.

Ülünk e még itt együtt, nevetve?
Lesznek e gondtalan napok?
Hisz a sors elvett mindent, mi szép volt,
csak bút, és fájdalmat hagyott.

Mennék hozzád, de gyöngül a lábam,
addig menni már nem tudok,
közel vagy hozzám, mégis oly távol,
de most is ugyanúgy gondolok

rátok, mint mikor bográcsoztunk,
s az étel illata megcsapott,
gyermekeinknek kacajára,
mely a fülemben itt zsibong.

Az enyéim távol, sorsuk követve,
és most egyedül itt vagyok,
bár az életnek ez a rendje,
mégis: hatalmas űrt hagyott.

De te ne búsulj! Van, miért küzdj!
Amíg körötted ott bolyong
gyermeked, és a karodba zárva
mind magad mellett tudhatod.

Más a sorsunk, de anyai szívünk
mégis csak őértük dobog!
Mit számít az, hogy mi lesz vélünk?
Csak ők legyenek boldogok!