A fő boldogság, melyhez rövid életüdőnkben
Minden szorgalmink, s ügyeink közelíteni vágynak,
Nem csak az elrakatott kincsek tárháziban áll vagy
A fellegbe merűlt Paloták fény szobrai mellett,
Sem pedig a tele tölt csűrökben. Az állhatatlan sors
Mindent átölelő karjával határt szab ezeknek.
Kincsedet a bal idő ellenség által emészti
S büszke faladdal egyűtt kicsikarja dühödve kezedből.
Hasztalanúl vonatod száraz rögeidben ekédet,
Gyakran az alkalmatlan idő kifogyasztja vetésed,
Csűröd apad; szintúgy minden jószágod enyészhet.
Nem csak ezek tesznek boldoggá minket ez élet
Ösvényén egyedűl, sőt élni ezekben unalmas,
Hogy ha egyéb nincs, ami reánk kiderítse világát.
Ami ezeknek díszt, tartósabb kellemet adhat,
Lelkűnknek nyugvást, gyakran jó kedvet, eszünknek
Messze világító fáklyát nyújt, érzeteinket
A dúló álfény bájától védeni tudja,
Az nem földi! - Az Ég szentebb adománya Barátság,
Melynek igaz kötelét sem az inség durva csapása
Meg nem rontja, sem a vad idő, a többféle viszontság.
A Rutulok seregén túl volt már Nísus, azomban
A dühös ellenség mérgének halállal adózott
Euryalus, deli társa, ki őt nem győzte követni.
Hát, úgy mond, mi időn Te halál torkába hanyatlasz,
Éljek-e én? S keserű fájdalma kiűzi helyéből,
Visszarohan, dárdát perdít, s ismételi harcát
Ritka barátjáért, - éltét áldozza fel érte!
Ennyire ment, s mehetett mindíg a tiszta Barátság!
Mely a hű sziveket halhatlan tettre riasztja.
Általa a szomorúk bajokat könnyűlve felejtik,
S ritka remény árad kebeléből kétes ügyökre.
A kietlen bércek lesimúlva virítnak előtte
S minden boldogság örömét csak ez egybe találni.

Földre szállt a legszebb angyal
Isten engedelmivel, hogy
Fölkeresse, megtekintse
A legszebbik szép leányt.
Megtalálta. Megszerette.
És ezentúl rája nézve
Szebb volt a föld, mint a menny,
És azért is minden éjjel
Le-lejárt a szép leányhoz.
Csillagról csillagra lépett,
És midőn elérte már
A legalsó csillagot,
Ottan egy hattyúra ült,
Egy fehér hattyúra, és ez
Hozta őt a lyányka mellé,
Aki őt kertébe várta,
S szűz mosollyal fogadá,
Melytől a bimbók kinyíltak
És az elhervadt virágok
Újolag föléledének.
Ottan űltek és beszéltek,
Míg a hajnal nem hasadt,
És beszédök mindenről folyt,
Ami szép és ami szent.
A leányka szemlesütve
Hallgatá a fényes angyalt,
S ahogy egyszer föltekintett,
Annyi bűbáj volt szemében,
Hogy az angyal térdre omlott,
És egy csókot kére tőle,
És a lyány meg nem tagadta.
Milyen csók volt ez!... midőn
Összeért az angyal ajka
És a lyányé, az egész föld
Megrezzent a kéj miatt,
Mintha az csak egy szív volna;
S odafönn az égen minden
Csillag egy-egy csengetyű lett,
Mely varázshangon csilingelt,
S e még nem hallott zenére
A virágok, mint megannyi
Tündérek, táncolni kezdtek,
És a hold - mivel talán az
Elpirult lyány belenézett -
Elpirúla szinte, s tőle
Rózsaszínű lett az éj.
És az angyal csókja szépen
Megfogamzott: a leányka
Anya lett: oly gyermeket szűlt,
Oly dicsőet, aminő csak
Akkoron születhetik, ha
Föld és ég ölelkezék.
Kardot szűlt a lyányka, kardot,
És ez a kard... a szabadság.

*

Feljött a legrútabb ördög
Sátán engedelmivel,
Fel a földre, hogy meglelje
A legocsmányabb boszorkányt.
Megtalálta. Megszerette.
És ezentúl jobban tetszett
Néki a föld a pokolnál,
És azért is minden éjjel
Föl-följárt a boszorkányhoz.
Tűzokádó hegy torkában
Jöttek össze éjfelenként.
Békafejű, kígyófarkú,
Lángsörényű, sárkánylábú,
Vad fekete paripa
Hozta föl az ördögöt,
S a boszorkány, denevérek
És baglyok kíséretében,
Hórihorgas seprőnyélen
Lovagolva jött elé a
Tűzokádó hegy torkába.
Ottan űltek és beszéltek,
Míg megszólalt a kakas,
És beszédök mindenről folyt,
Ami rút s szentségtelen.
S szólt az ördög: "Fázni kezdek,
Jöszte beljebb, jöszte beljebb,
Le a hegy legfenekére,
A tüzeknek őshonába...
Hah, még itt is fázom, fázom,
Szinte csattog a fogam...
Jer, ölelj meg, jer, csókolj meg!"
S ölelkeztek, csókolóztak.
Milyen csók volt ez!... midőn
Összeértek ajkaik,
A boszorkány s ördög ajka:
Összeborzadott a föld,
S dörgött, morgott, mintha vészes
Felhőket nyelt volna el,
S elkezdett okádni a hegy,
És okádta ég felé a
Tűzesőt, tűzköveket,
És egy láng lett a világ,
Csak a csillagok s a hold
Vontak fátyolt arcaikra,
Sűrű fátyolt, feketét,
Hogy semmit ne lássanak.
S megfogant az ördög csókja,
Anya lett s szűlt a boszorkány,
Szűlt oly förtelmet, minő csak
Akkoron születhetik, ha
Föld s pokol ölelkezék.
Láncnak híják a boszorkány
Undok kölykét, láncnak híják,
És e lánc... a szolgaság.

*

És a mennynek s a pokolnak
Két szülötte, a szabadság
S szolgaság, a kard s a lánc,
Harcot űz élet-halálra,
Hosszu harcot, hosszu harcot,
Elfáradva, nem pihenve.
Tompa, csorba már a kard,
De a lánc is szakadoz.
Várjunk, várjunk egy kicsit,
Megtudjuk már nemsokára:
Melyik lészen úr a földön?
Melyiké lesz a világ?

Szompolyogva tértem félre; a gyermeket
Mondám, szabad volt akkor még szeretni.
Tekintsd hajad, s lásd ím e kecseket;
Mernéd a felvirúltat most illetni?

Öt kín között élt év orcád neked
Gyengébb redőkkel el kezdé lepetni.
Nem lelt-e Amor érző szíveket,
Kik készek voltak Nínonért gerjedni?

Kilép a parton. Lelke bánatában
Alélva dől el bátyja hív karjában,
S a szép mely lélegzést alig veszen,

Él, él! felpillant! s társaim sorában
Engem keres fel; Nínonná leszen,
S e hév, e szent csók istenné teszen.

1811

Énekeljünk Cipriának,
Drága kincs!
Mert ez élet-asszonyának
Párja nincs.
Rózsa nyíl ennek nyomában,
Bársony ennek birtokában
A bilincs.

Énekeljünk Cipriának
Egyaránt;
Engem is nyájas fiának
Tegze bánt,
Amiolta szép szemeddel,
Rózsaszín tekinteteddel
Tőrbe hányt.

Énekeljük felsegítő
Karjait
S a szerelmek lelkesítő
Lángjait.
Vígadozzunk, és magunknak
Osszuk édes ajjakunknak
Csókjait.

Óh de kincsem! a te szíved
Ég-e még?
Úgy, miként ez a te híved
Szíve ég?
Látom ellobbant szemedről,
Lángoló tekintetedről...
Már elég.

Hátha engem sírom árka
Nyelne bé:
Boldog élted, szép madárka,
Lenne-é?
Ah, ha én elvesztenélek,
Mit csinálnék, drága lélek!
Óh - óh - jé?

Angyalocskám! csak te bírod
Szívemet,
Míg ölemből puszta sírod
Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón ölellek,
Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél,
Kedvesem.
Csókra új csókot tetézzél
Szívesen.
Így lehet hűségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
Csendesen.

Hű galambom! kőlcsönözzünk
Szíveket,
Szíveinkre úgy kötözzünk
Lépeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkről danoljunk
Verseket.

Szádra szám egy gerjedelmes
Csókot ád,
Mint igaz szívem szerelmes
Zálogát.
Jól tudom, hogy míg csak élek,
Hív leszel te 's, drága lélek;
Csócsi hát!

Minden virágnak, minden kis fűszálnak
Jut a napból, ha több nem, egy sugár.
Oh szerelem, te szívek napja, szívem
Egy sugárt tőled csak hiába vár?
Nincsen leány, ki engemet szeretne,
Nincsen leány, ki mondaná nekem:
Hideg világ van, lelkedet meghűté,
Jer, melegedj föl forró keblemen!

Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy,
Bocsásd vállamra bágyadt fejedet!
Nincsen leány, ki véremet lemosná
E homlokról, mely megköveztetett!...
Magam vagyok, mint a szőlő karója,
Melyről leszáradt a zöld venyige;
Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes
Sötét eszméim hollóserege.

Igy foly le majd az ifjuság, az élet,
Igy foly le tőlem árván, egyedűl,
Azt veszem észre csak, hogy elfagy vérem
A halál hideg ölelésitül.
S ha meghalok, ha megfagyok: szememre
Megkönnyezetlen szemfedő borúl,
S ültetni nem fog senki egy virágot
A sírra, amely rajtam domborúl.

Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál,
Kopott fejfánál, puszta domb alatt;
Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa,
Nem jő megnézni senki síromat.
Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd
Testvéri búdat, éji fergeteg,
Testvéri búdat, mert hiszen testvére
Voltál te lelkem érzeményinek!