Szív, örömtől elszokott szív,
Multak gyászos özvegye!
Meghervadtál, meghajoltál -
Az vagy-é még, aki voltál,
Árva szívem, az vagy-e?

Óh, neked már fáj a bú is,
Az öröm is fáj neked!
Bánt az árnyék, a derű is,
Bánt az édes, keserű is,
Mint a szegény beteget.

Nem a régi fájdalom már,
Évek folytán ami rág:
Csupán mérgét hagyta benned,
S minden illetésre szenved
A tulérző fájvirág.

Jer! a multak hűs derével
A jelent tovább ne öld.
Mi okod van új panaszra?
Nézz a kikelő tavaszra:
Ege fényes, lombja zöld.

Jer! az áldott szép természet
Enyhe öle hívogat;
S temetőn, bárha bolyongok
Eltakarják üde lombok
A sötét sírhalmokat.

Hogyha az erdőkön lett volna világra jövésem,
S ott egyedül lettem volna reszketve magam,
S a zuggó fák közt rettegtem volna vadaknak
Ordító szavokat, s küszködözéseiket,
Ily vad borzasztó esetek közepette meghuzván
Én magamat, nyelvem forgana szótalanúl.
Mostoha sorsomnak szomorú kebelébe kijutván,
Tám lekötött nyelvem megszabadulna nekem.
Most, mikor Istenség szollást is engede, némán
Hallgatnék, nyomorúlt s bal esetekre kiszánt,
Oh, jó s rossz esetek igazán kiadója Teremtőnk
Távoztasd, ha lehet, e panaszimnak okát.
Sirjához közelit bajoló pályája Atyámnak
Egymást váltogató emberi évek után.
Tagjai csüggednek, s már teste is romlik hanyatlik,
Oh mire jut, mire jut ennyi veszélek után!
Oh Kedves Nemzőm! Szűlőm! és Kedves Öcséim!
Nénéim! Hugaim! Oh mire jut fejetek!
Tám valamely idegen még szán fetrengni veszélbe
Színből s még mélyebb károsodásra hozand?
Tám idegen nemzet gyilkos uradalmai által
Kínoz? Mely szomorú, és bal esetekre juték!
Távozz, oh, komor éj rút fellege, menj el előlem
És ti csalárd Sorsnak képzeti tűnjetek el.

Megsebheté s földúlta szívem
Sok veszteség, sok fájdalom;
Az élet is gyötrelmes, únott
Teherré lőn már vállamon.

Ohajtozám: boldog, ki nyugszik...!
De késve jő a csendes est, -
Mi tart, hogy önként menj eléje?
Hogy ami nyom, terhel: levesd?

Készen valék, s im hallom a szót:
Hajítsd el a tőrt - küzdj s remélj!
Csak gyáva hal meg; - élni: inger
Annak, ki férfi, a veszély!

Lassan gyógyító balzsamával
Várd az időt, az éveket:
Midőn ismét békét nyer a sziv,
S a vérező seb béheged.

Van a letünt bánatban is kéj;
Szint nyernek a megélt bajok;
Az elvonult zápor nyomában
Kicsiny, de tiszta csepp ragyog...

És én maradtam, - küzdve, várva,
Mig a hullám duzzadt, esett!
Most is hiven küzdök, remélek,
De maholnap a sírhoz érek:
- S még mindig hordom a sebet!

A jövőnek szép reményit
Dúlja bennem a való,
S föltünendő napjaimnak
Fénye már borong s csaló.
Hé! ti veszni tért koromnak
tikosan költ csillagi.
Merre visztek? Vak hevemmel
Ki fog sorsot osztani?
Évek hogyha elhaladtak,
Vissza sem tekíntenek,
Másolatlan megy folyások
És azokkal mindenek.
De ti szánatlan keservim
Szüntelen mért gyötretek
E sebes szív érzeményit?
Tán hogy sírba űzzetek.
Nem! - Tovább is élni enged,
Élni, búban sínleni,
Lételemnek alkotója,
S a halállal küzdeni.
Zordon álmok éjjelenként,
Nappal üldöz a való.
Képzetimnek tengerében
Minden engem furdaló.

A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus,
Tovább énekel.

Mi remény volt régen,
Emlék ma csupán,
De legalább sírhatsz
Tűnt szépek után!

Ami emlék, szebb is,
Mint az, ami él,
Romok is ragyognak
Hűs hold fényinél!