Vajon mitől is ünnep az ünnep?
Hogy légbe szállnak a szép szavak?
Vagy, hogy tömegek koszorúznak
elrejtve közömbös arcukat?

Nekem az ünnep akkor ünnep,
ha lelkemben csönd és béke van,
ha átölelhetem mindkét kincsem,
de most annyira messze van.

Megtespedt árnyak az éji csendben
magukba zárják a hangokat,
és én itt vagyok egymagamban,
s gondok húzzák a vállamat.

Koszorúzhat bárki, de azzal
nem űzik el a gondokat,
bár szép, ha hősökre emlékezvén
megtiszteljük a sírjukat.

S mégis: én most csak annyit kérek:
hozz egy szebb jövőt Istenem!
Ahol mindenki boldogan élhet,
s nem ropognak a fegyverek.

Adj a népednek friss kalácsot,
munkát, s egyenlő jog legyen,
minden embernek itt a földön,
kinek kérges a tenyere.
Űzd el a gonoszt, mely családokat dönt
nyomorba, kérlek: Istenem!
Ne büntesd azt a sok családot,
ki miattuk annyit szenvedett!

Add nekik vissza az ünnepek ízét,
vedd le róluk a gondokat,
hálásak lesznek minden percért,
s amíg csak élnek, áldanak!

Veled vagyok, és őrizlek téged,
amikor tép a fájdalom,
s remegő ujjal végigsimítok
összeszorított ajkadon.

Nem szólok semmit. Magamhoz húzlak,
s válladra hajtom a fejem,
nem mutatom, de nekem is úgy fáj
a lelkem, hogy nem segíthetek.

Boldogan lennék hűsítő harmat,
végigperegve arcodon,
hogy érezzem, mikor érintésemtől
elcsitul benned a fájdalom.

Lehetnék selymes, puha kis kendő,
hogy végigsimítva arcodat,
letörölhessem homlokodról
a verejtéket, mely ott maradt.

De nem tudok. Pedig úgy szeretlek,
s megtennék bármit! Jól tudod!
Csak ne hagyj itt! Nélküled félek!
Oly sötétek az alkonyok.

Miattad félek, s amikor alszol,
esténként imádkozom,
kérve az Istent: segítsen rajtunk,
s tartson meg nekem, hisz tudod:

Nélküled nem tudnék már élni,
hiszen te vagy a mindenem!
Uram! Én már csak annyit kérek,
ne vedd el tőlem mindenem!

Vágytam reád. Valahol mindig
szívem legmélyebb rejtekén,
hozzád szállt minden sóhajtásom,
s mindig hittem, hogy van remény.

Hűvös éjjel a megvetett ágyban
tetőled vártam ölelést,
amely melegít, amikor fázom,
kárpótlásul a könnyekért.

Oly messze vagy. Nem értesz semmit!
Hangomat elfújja a szél,
nyögve száll fel e bűnös világban,
sikoltva, mint a téli szél.

Nem is tudom: miért is várok?
Hisz lelked oly hideg, mint a jég,
szívem melegét hiába adnám,
fagyos szíveddel lehűtenéd.

S mégis: magamban azt kívánom:
törjön meg végre benned a jég,
s fogadd el azt a melegséget,
mit még tenéked rendelt az ég.

Meditálás a lélekről… versben és HIAQ -ban.

Akinek a lelke vára bevehetetlen,
Annak a magánya kiküszöbölhetetlen…

Ki nem engedi, hogy
Szeressék, lelke elhervad.
Magányra ítélt lesz.
*
Ki a létét nem érti,
Az, életét, hogy éli?
Először mindig értsd meg tenmagadat,
Aztán propagáld eszed, önmagadat.

Ismerd meg önmagad,
Akkor élheted életed.
Máris bizonyíthatsz.
*
Lélek súlyos terhe, nyomasztólag hat rád?
Ez bizony, oly’ minthogy leveszed a ruhád…
Lélek terhét levenni, nem is olyan egyszerű,
Evidens, hogy ezt hinni, nagyon is meseszerű.
Lélekfánk is ágas-bogas, de fűrészelni nem lehet,
Meg kell érte küzdeni, hogy leakaszthassuk terheket.

Lelked terhe nehéz.
Szabaddá tenni nem könnyű.
Küzdj! Vedd hát le terhét.
*
Meg kell dolgozni,
Fel kell dolgozni
A problémákat, az élethelyzeteket,
Akkor talán bejárhatjátok mennyeket.
csak így segíthetsz magadon.

Ismerd fel az okát,
Akkor könnyíthetsz lelkeden.
Had szálljon az égig...
*
Ha a lelket eluralja egy érzése, azzal nem lehet mit kezdeni,
De, dolgozni a témán, akkor küzdeni kell, lehetőséget keresni.

Ha érzelemdús lesz,
Ne fogd vissza, engedd útra.
Adj lehetőséget.
*
Akinek a lelke bezárkózott a palotába,
Annak lehet, hogy bele is tört már, a kulcs a zárba!
A lelkünk, az a mienké, azt nekünk kell kezelni,
Ez nem elhagyott ló pata, hogy tovább lehet menni…

Ne zárd kalitkába,
Ápold lelked! Ne hagyd cserben.
Így lelsz lelki békét.

*
Az élet tele van kisebb-nagyobb tragédiákkal,
Örökre visszavonhatatlan anomáliákkal.

Vecsés, 2016. december 20. – Szabadka, 2017. október 5. – Kustra Ferenc - A verset én írtam, bele a HIAQ- kat szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit! A HIAQ csokor címe: ,,Ápold lelked’’

Csilingelő a hajnal húsvét hétfőn,
Nyuszika a tojásait eldugta!
Rosszul jár, aki felkel, de már későn,
Addigra nyuszika talán elfutna…

Közben a lányokhoz, az asszonyokhoz
A locsolók tömegesen megjönnek,
Odamennek nyuszika kosarához,
Hogy szőrőst megsimítsák, ha már jöttek.

Nyuszika örül és még puszit is kér,
Meg ragaszkodik a locsoláshoz is!
Lesz is ebből zsivaj, sok a gavallér.
Évente egyszer van húsvét... reális.

Nyuszika, ha már megsimogattalak,
Puszit kaptál, hol van a piros tojás?
Vedd elő, én parlagon nem hagytalak,
Tudod… nem ingyé volt a barátkozás!

Nos, ha már így minden megvolt, akkor kérdem én,
Lehet locsolni? Szilaj vagyok már, mint egy mén…

Vecsés, 2016. február 1. – Kustra Ferenc József