Digitális fények, pixelek varázsa,
Képernyők erdeje hív, csábít magába.
Billentyűk ezüstje ujjaid igája,
Szüntelenül táncol, élményekre várva.
Napsugártól édes, aranyló vaklárma.
- „A világ kívül él” – suttogja anyácska.
Dac felel és szemek keserű izzása:
- „Valóságos ez is! A kintit kiváltja!”
Szívdobbanás búgja, unalom a málha.
Kiborgként ellenben csúcsélmény a játszma,
Immerzív látványok korlátlan csatája,
Virtuális terek végtelen magánya.
Beszélgetés indul, családjuk javára;
Online és offline lét - mi a megoldása?
Legfájóbb megélés az ősök számára:
Távolság, ridegség, kapcsolat hiánya.
Konzulens és szülő egyaránt belátja;
a net nem ellenség, de nem is a barátja,
eszköz csak, praktikus, kétirányú utca.
Sorsunk a kezünkben, egyensúly a kulcsa.
Képernyők erdeje hív, csábít magába.
Billentyűk ezüstje ujjaid igája,
Szüntelenül táncol, élményekre várva.
Napsugártól édes, aranyló vaklárma.
- „A világ kívül él” – suttogja anyácska.
Dac felel és szemek keserű izzása:
- „Valóságos ez is! A kintit kiváltja!”
Szívdobbanás búgja, unalom a málha.
Kiborgként ellenben csúcsélmény a játszma,
Immerzív látványok korlátlan csatája,
Virtuális terek végtelen magánya.
Beszélgetés indul, családjuk javára;
Online és offline lét - mi a megoldása?
Legfájóbb megélés az ősök számára:
Távolság, ridegség, kapcsolat hiánya.
Konzulens és szülő egyaránt belátja;
a net nem ellenség, de nem is a barátja,
eszköz csak, praktikus, kétirányú utca.
Sorsunk a kezünkben, egyensúly a kulcsa.
Mint hulló csillag,
Felvillant egy gondolat.
Elfelejtette!
Szép emlékei
Az ég szélcsatornáin
Szertefoszlottak.
Idegen terek
Napi ébredésekben...
Ismeretlenség!
Lélek tükre torz,
Elferdített valóság...
Átszellemültség.
Szürke állomány,
Mint hófödte téli táj
Kifehéredett.
Neuron útja
Kopár pusztaságba visz...
Tudattalanság.
Szeretet-virág
Szirma szívben még nyílik...
Hála simogat.
A kór világnapjának margójára.
Felvillant egy gondolat.
Elfelejtette!
Szép emlékei
Az ég szélcsatornáin
Szertefoszlottak.
Idegen terek
Napi ébredésekben...
Ismeretlenség!
Lélek tükre torz,
Elferdített valóság...
Átszellemültség.
Szürke állomány,
Mint hófödte téli táj
Kifehéredett.
Neuron útja
Kopár pusztaságba visz...
Tudattalanság.
Szeretet-virág
Szirma szívben még nyílik...
Hála simogat.
A kór világnapjának margójára.
Hunyorgó szemmel
Álomból kitekintek...
Lét-érzékelés.
Éber-valóság
Minden reggel vár reám,
Ha felébredek.
Ima-lélekkel
Szférákba száll az áldás,
Szerény köszönet.
Hálás a szívem,
Újabb napra virradtam.
Égi ajándék!
Álomból kitekintek...
Lét-érzékelés.
Éber-valóság
Minden reggel vár reám,
Ha felébredek.
Ima-lélekkel
Szférákba száll az áldás,
Szerény köszönet.
Hálás a szívem,
Újabb napra virradtam.
Égi ajándék!
Hajtja vadul fellegeket
Kíméletlen csípős szél,
Jöhet farsang, tavaszváró;
Az úr itt még fagyos tél.
Torkos népség buja tánccal
Temetik már a telet,
Mindegyiknek kijár néhány
Mézes, mázos fánk szelet.
Világszerte népszokások
Csalogatják víg tavaszt,
Tábortűznél harsány kedvvel
Busók űzik a ravaszt.
Hamis az arc, megtévesztő
Maszk mögött a valóság,
De az évszak átlát rajta,
Hiába a turpisság.
Majd ha eljő az ideje,
Téltemető virága,
A jeges dér is felenged
Tavaszt hint a világra.
Kíméletlen csípős szél,
Jöhet farsang, tavaszváró;
Az úr itt még fagyos tél.
Torkos népség buja tánccal
Temetik már a telet,
Mindegyiknek kijár néhány
Mézes, mázos fánk szelet.
Világszerte népszokások
Csalogatják víg tavaszt,
Tábortűznél harsány kedvvel
Busók űzik a ravaszt.
Hamis az arc, megtévesztő
Maszk mögött a valóság,
De az évszak átlát rajta,
Hiába a turpisság.
Majd ha eljő az ideje,
Téltemető virága,
A jeges dér is felenged
Tavaszt hint a világra.
Milyen gyakran gondoltam: „Elég volt! Nincs több!”
ahogy néztem az élet hullámai törését
határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,
a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot
amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.
Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését,
az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság
és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan
és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke
könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.
De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:
-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!
A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,
a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.
Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,
és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges cél.
ahogy néztem az élet hullámai törését
határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,
a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot
amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.
Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését,
az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság
és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan
és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke
könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.
De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:
-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!
A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,
a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.
Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,
és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges cél.