Kósza ábrándok mélységében reménykedve üldögélek, s ha kitekintek a valóságba, torz fájdalom mardossa szívem.

Mosolyal arcomon merülök el álmaimban, s ha kizökkenek, elmém a sötétség elvakítja. Zuhanok a sötét messzeségbe, az ördög csatlósai várnak rám nevetgélve.

Lelkem mi sajog, s ezer kés szurkálja, elmém mi megborult, a valóságot nem torelálja.

Jó lenne a pohár fenekére nézni, de a bánatom ez kicsit sem enyhíti. Ordítok legbelül minden egyes percben, haragszom a világra, miért ilyen sorsot szánt nekem?

Viselem a fájdalmat s tűröm a pofonokat, újra talpra állok minden alkalommal! Elmém tisztul s sebeim begyógyulnak, erősebb leszek minden alkalommal. Nincs mi megállítson, elviselek bármit, s a harc végén azt mondom, semmi nem volt mi megállít.

LÁTOMÁS
Írta: Poór Edit

Szívem közepében,
Életre kell lényed,
Így jelensz meg előttem,
Mitől oly boldog létem!
Nézz reám, csak nézz,
Szeretem szemed tüzét!
Sarkcsillagként ragyog le rám,
A sötét éteren át!
Mosolyod, mint a felkelő nap,
Szívem rögtön lángra kap!
Ajkam csókodra vár,
Tüze éget már!
Illatod tovaszáll,
Az ég felé egy sóhaj száll,
Óh, bárcsak itt lennél már!
Este, amikor lefekszem,
Csillagokkal üzenem,
Jó éjt kedvesem!
Testem alszik már,
Lelkem csak reád vár!
Jössz is felém már,
Az álom ködfátyolán.
Mily csodás ?e világ,
Itt miénk az egész világ!
Az éjszaka sötétjében,
Nappali fényárad,
Szívünk boldog tüze áraszt!
E boldog fény, beragyogja álmom,
S kívánom, hogy ily csodát,
Te is álmodj barátom!
Ha jő is a keserű ébredés,
Mind ez nem valóság, csak álom,
Vidd magaddal a fény ragyogását,
Mert ez valóság és nem álom!

Mellkasodon kék erek futnak
édes melleid felé
amik
tenyerembe férnek
gyönyörűek
bimbóik
kis gombok
szerelem kemények
ahogy hátradőlve
támaszkodsz
ahogy a kéj
pírja
ömlik el
szép arcodon
Ó kár hogy csak fénykép vagy
ha valóság lennél
én
egész lényedet
szorosan átölelném
s mozdunlnék veled
finoman
ezen a terülj asztalon ahol ülsz
szét tett gyönyörű
lábad közére
lenézve nézhetnéd
ahogy
kis szőke bozontod
alatt
a férfiasság
szemérmes ajkaid közé
nyomul
s kagylócskáid szorosan
ölelik
hogy bejárja mélyed
hogy
jajongó
ujjongásodig verje a kéjed
hogy már te is lökj önkéntelen
míg karjaiam közt
elalélsz szerelmesem

Legutóbb amikor megláttalak
feltámadt érted újra a
vágyam

melleid csodái hódítanak
és száz csókkal
csókolnám a szádat

vad harapásokkal
és puha érintésekkel
csípődet magamhoz vonva

otromba szerszámom
ezt a meredt forróságot
finom tenyeredbe adva

csókolnám selymes
csodádat dús
bozontjaidat

amíg kéjes sóhajaid
betöltenék a szobánkat

kitárt tenyerembe fogva
egész számmal

enném nedvesedő
bársonyos ajkaidat

és ha rázuhannánk
összefonódva az ágyra

az ágyon
átringatnálak téged

egy másik világra
ahol

meztelen szép tested
fölém magasodna

s te lovasom
lennél újra és újra

s amíg lovagolnál
le és föl rajtam

gyönyöröd sóhajait
suttogná az ajkad

én alattad feküdve
ágaskodnék benned

míg te a gyönyörtől
ujjonganál és a
kibuggyanna a könnyed

s ha forró tested
valahogy
fölém keveredne

zsarátnok nyelvem
öledben
vad vágyat verne

nagy melleid gyönyörét
szolgálnám markommal
a számmal

ha eljönne az este
szelíd csillagfénnyekkel
betakarnálak

még nem tudom
hogy ez valóság lesz -e
vagy csak álom

százfokos láz jár át érted
térdrehullva vágyom

a te megváltó ölelésed
a amíg lesz holnap

szeretni szeretnélek

Hulló csillagok könnyei,
mint tengerfenék gyöngyei,
káprázatos, égi látvány,
midőn lejti végső táncát.

Hullámok törnek az égig,
esdve a csillagot kérik,
vágyva a kristályos csodát,
a mélyben imádnák tovább.

Otthona lenne kék mélység,
ragyogna a holdfényénél,
változna fénylő virággá,
örökkévalóság vár rá.

Nem csábítja az öröklét,
vágyak, mik eddig gyötörték,
fénycsóvaként tovasuhan,
szabadként a mélybe zuhan.