Régmúlt idők, 1820

Lopott lovak száguldoznak,
Cigányok lovagolnak.
Zúg a szél, vihar tombol
A nagy pusztákon teliholdkor.

Szellemként suhannak az éjszakában,
Sötét árnyak a félelmetes láthatárban.
Elém tárulnak a képek álmaim során,
A fehér tájban sóhajtozik a nyár.

A félelmet legyőzve tábortüzek égnek,
A nagy tűznél táncot lejtenek a szüzek.
Majd a cigány Nap perzsel végig a tájon,
Karaván hosszú sora a délibábon.

Gyökeret vert koporsóink az évek múltján,
Világ szívén vándoroltunk gyémánt útján.
Szél söpri végig álmaim határait,
Izzó lávák mélyén rejti el misztikus románcait.

Tarnazsadány-Hidegvég

Eltűnt a hajnalok fénye

Jő a hajnal havas esővel, széllel, faggyal,
Hideg ágyakban fetreng az élet, száll a sóhaj.
Kopott, kormos serpenyőn üresen kong a holnap,
Rozzant szekéren eltűnt egy korszak.

Szegénység öli a lelkeket, nincsen fénye,
Árnyékunkon dér, eltűnt az élet reménye.
Kunyhóinkban repedt hideg éjek,
Hull a hó vakító, fehér fénnyel, olyan szép ez az élet.

Jégcsapok ereszkednek, kályháinkban szunnyad a hamu,
Hegedűnk bús hangján kinyílik a temetőkapu.
Csontsovány testű népemnek néma a lelke,
Száll kirekesztve fel a fellegekbe.

Tarnazsadány, Hideg vég, 2020. október 30.

Új korszak hajnalán

Néptelen városok, falvak,
Kopár világ.
Lehullt rózsák között
Nem ballag most a vén deák.

Bezárták kapuit az iskolák,
Új korszak, talán elmaradnak idén a diplomák.
Porba hullt könnyein,
Otthon olvashatjuk könyveink.

Egy üstfoltozó/edényfoltozó élete

Jár a vándor,
Messze tájon,
Edényfoltozó doboza
Csörög a hátán, csörgedez, amerre jár.

Üres mezőkön át
Falvakba jár.
Parasztházak udvarán
Puli ugat szaporán.

Vándorélet
Mesés, csodás.
Most árnyékban ül,
Békén jövőbe lát.

Várja őt a családja,
Puhára vetett, kopott ágya.
Némi krajcárral hazatért,
A petróleum lámpa még most is ég.

A múlt emlékeinek megőrzése.

Gyémánt, elhangzott szó,
Ígér szépet, tudja, mi a jó.
Lassú, könyörtelen ez a világ!
Sötét, kimondott szóhibák.

Lángoló, kemény szavak,
Emelhet közénk magas falat.
Kirekesztett szenvedés ez a világ,
Értelmetlen hozhat újabb vitát.

Furcsa ízű ez az élet,
Így telnek el napok, ezer évek.
Megfáradtan ülhetünk a székre,
Megpihenni volna már jó végre.