Idő 
Értékelés 
Értékelés Századparancsnok voltam a mély hóban…
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Az estefelé színe, fél haiku láncban
Bíborszínű a
Fakorona árnyékkal.
Minden árnyék is.
*
Bíborszínű a
Hegyoldali szerpentin.
Nap, még világít.
*
Bíborszínű a
Haza-araszoló nyáj.
Tudják hol laknak.
*
Bíborszínű a
Bárányfelhő úszó-nyáj.
Nyugvás éjszaka.
*
Bíborszínű a
A szép kék-ibolya is.
Kertek virága.
*
Bíborszínű a
Még sűrűsödő este.
Vaksötét közelg…
Vecsés, 2019. június 2. – Kustra Ferenc József – anaforás. A fél haiku lánc tagjainak itt az első sora azonos.
Bíborszínű a
Fakorona árnyékkal.
Minden árnyék is.
*
Bíborszínű a
Hegyoldali szerpentin.
Nap, még világít.
*
Bíborszínű a
Haza-araszoló nyáj.
Tudják hol laknak.
*
Bíborszínű a
Bárányfelhő úszó-nyáj.
Nyugvás éjszaka.
*
Bíborszínű a
A szép kék-ibolya is.
Kertek virága.
*
Bíborszínű a
Még sűrűsödő este.
Vaksötét közelg…
Vecsés, 2019. június 2. – Kustra Ferenc József – anaforás. A fél haiku lánc tagjainak itt az első sora azonos.
A hazáról…
Miért hullik a sok könny?
Miért terjed a közöny?
Rongálják a mi lelkünket!
Hogy vessük le félelmünket?
Két évig dúlta mongol az országot,
A török itt élt, sok évig itt lakott.
A labanc jött és ment, így uralkodott,
Jött Trianon és hagyott egy fikarcot.
A Don-kanyarba veszett, sok-sok katona…
Úgy tűnik, ez lett hazánk nem múló sorsa.
Idegen hatalom parancsolt és mi mentünk a háborúba.
Ott vesztek mind legjobbjaink és beájult szívünk a borúba.
Ötvenhatban próbáltunk lábra állni,
Bíztunk, a hatalom ki fog vonulni,
De nem vonult ki, bebetonozta magát.
Ember nem érti… de nem hallatja szavát.
Mi a nagy szívünkkel, mindig nekiállunk a hegyeknek...
Oda, igazi hazafi szívek minket elvezetnek,
Hogyha azt mi megmászni nem tudjuk,
Nekiállunk, messzire elhordjuk.
A harci lovak toporzékolva várják a riadót,
De e helyett a trombitás fújja az il silenziot.
Miért? Miért folyik az a sok könny?
Lesz még valaha, hogy nem lesz közöny?
Hogy vessük le félelmünket?
Ha rongálják a lelkünket!
Miért terjed így a közöny?
Miért hullik… a bánat könny?
Vecsés, 2013. január 7. - Kustra Ferenc József
Miért hullik a sok könny?
Miért terjed a közöny?
Rongálják a mi lelkünket!
Hogy vessük le félelmünket?
Két évig dúlta mongol az országot,
A török itt élt, sok évig itt lakott.
A labanc jött és ment, így uralkodott,
Jött Trianon és hagyott egy fikarcot.
A Don-kanyarba veszett, sok-sok katona…
Úgy tűnik, ez lett hazánk nem múló sorsa.
Idegen hatalom parancsolt és mi mentünk a háborúba.
Ott vesztek mind legjobbjaink és beájult szívünk a borúba.
Ötvenhatban próbáltunk lábra állni,
Bíztunk, a hatalom ki fog vonulni,
De nem vonult ki, bebetonozta magát.
Ember nem érti… de nem hallatja szavát.
Mi a nagy szívünkkel, mindig nekiállunk a hegyeknek...
Oda, igazi hazafi szívek minket elvezetnek,
Hogyha azt mi megmászni nem tudjuk,
Nekiállunk, messzire elhordjuk.
A harci lovak toporzékolva várják a riadót,
De e helyett a trombitás fújja az il silenziot.
Miért? Miért folyik az a sok könny?
Lesz még valaha, hogy nem lesz közöny?
Hogy vessük le félelmünket?
Ha rongálják a lelkünket!
Miért terjed így a közöny?
Miért hullik… a bánat könny?
Vecsés, 2013. január 7. - Kustra Ferenc József
(Anaforás, 3 soros zártükrös, háromszoros belső rímes)
Nincs mese, már öregen tudom, hogy csak az életem koldusa vagyok,
Nincs mese, sokszor lejátszottam már fejben, de csak a koldusa vagyok…
Nincs mese, már öregen tudom, hogy csak az életem koldusa vagyok.
*
(Bokorrímes, belsőrímes)
Mivel öregszek, az életem kapui is lassan már záródnak,
Oly’ az egész, mintha a reménység alagútjai csukódnának…
Mivel öregszek, az életem kapui is lassan már záródnak.
*
(10 szavas)
Az alagút sötétje, milyen reményt adhat?
Lelkem, milyen reményt kaphat?
*
(Bokorrímes)
Alagút sötétjében ropognak lábam alatt, sóder-kavicsok,
Bár én inkább göröngyöt rugdosnák, de itt, ha vennék is nem kapok…
Bőszen taposom kavicsot, félek, hogy sötétben, pofont is kapok.
*
(3 soros-zárttükrös, önrímes.)
Sötétben hallom az életórát, hogy folyton-folyvást hevennyel ketyeg,
Hangja behatol az agyamba csak azért, mert egyedül benne hetyeg…
Sötétben hallom az életórát, hogy folyton-folyvást hevennyel ketyeg.
*
(Septolet)
Hogy szemet ne nyissak,
Mit se lássak?
Nyafogjak?
Sírjak?
Alagút… remény,
Te kemény
Eszmény…
*
Fényre sóvárgás értelemtelen,
Alagút kijárat? Értelmetlen.
Ha jól hallom a hegyoldalban röhögcsél a halál,
Ebből már tudom, hogy várja, mikor éltem már elmáll…
Reményalagút falán kitapogattam, ott olcsó képek…
Meg vannak giszszobrok is, mint sötétben nem is élő lények.
*
(Senrjon)
Kapuk nem nyílnak már meg,
De mögöttem, záródik élet!
Remény alagút?
*
(Senrjú)
Életem romlás,
Szürkeség és papolás.
Vaksötét egy lét…
*
KÍNAI= ’Vágyódás délre’: Tizenhat szótag "Shiliuziling"; 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa (x = végte-len)
Már
Én nem jutok ki hamar…
Vakablak,
Értelemzavar.
*
KÍNAI=’Vágyódás délre’: Huszonhét szótag "Yijiangnan" 3, 5, 7, 7, 5 Rímképlet = xaxaa (x = végtelen)
Mint, rideg
Sírban, nincs fényben…
Koldus vagyok, lepelben,
Morzsák! Vad könyörgésben…
Elfoszló ködben?
*
(Apeva)
A
Setét
Nem múlós!
Remény nyúlós…
Hitvány az éltem.
*
(HIAQ)
Pókhálós alagút
Szeretetet, nem-igen ad…
Remény is kifakad.
*
Ebbe a remény-sötétbe, sötét rongyba tekert, sötét létem van,
Azt persze nem tudom, hogy elmeséléssel, most akkor igazam van?
Ha-ha! És még mennyien vannak, akik errefelé kóricálnak,
Ők is az én sorosomat élik, hogy még kicsit éljenek mának…
Kilátástalan a remény labirintusa, sötétbe csak jobban belemerülők,
Itt kapálózok sok mássokkal együtt, de ez nem vigasz, én lassan beleőrülök…
(Anaforás, önrímes)
Érzem már, hogy a remény a hitem meggyalázója, pedig én hű voltam,
Érzem, hogy zsibbadt szám tovább is csak imázik, pedig föltétlen hű voltam!
Vecsés, 2016. szeptember 5. - Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.
Nincs mese, már öregen tudom, hogy csak az életem koldusa vagyok,
Nincs mese, sokszor lejátszottam már fejben, de csak a koldusa vagyok…
Nincs mese, már öregen tudom, hogy csak az életem koldusa vagyok.
*
(Bokorrímes, belsőrímes)
Mivel öregszek, az életem kapui is lassan már záródnak,
Oly’ az egész, mintha a reménység alagútjai csukódnának…
Mivel öregszek, az életem kapui is lassan már záródnak.
*
(10 szavas)
Az alagút sötétje, milyen reményt adhat?
Lelkem, milyen reményt kaphat?
*
(Bokorrímes)
Alagút sötétjében ropognak lábam alatt, sóder-kavicsok,
Bár én inkább göröngyöt rugdosnák, de itt, ha vennék is nem kapok…
Bőszen taposom kavicsot, félek, hogy sötétben, pofont is kapok.
*
(3 soros-zárttükrös, önrímes.)
Sötétben hallom az életórát, hogy folyton-folyvást hevennyel ketyeg,
Hangja behatol az agyamba csak azért, mert egyedül benne hetyeg…
Sötétben hallom az életórát, hogy folyton-folyvást hevennyel ketyeg.
*
(Septolet)
Hogy szemet ne nyissak,
Mit se lássak?
Nyafogjak?
Sírjak?
Alagút… remény,
Te kemény
Eszmény…
*
Fényre sóvárgás értelemtelen,
Alagút kijárat? Értelmetlen.
Ha jól hallom a hegyoldalban röhögcsél a halál,
Ebből már tudom, hogy várja, mikor éltem már elmáll…
Reményalagút falán kitapogattam, ott olcsó képek…
Meg vannak giszszobrok is, mint sötétben nem is élő lények.
*
(Senrjon)
Kapuk nem nyílnak már meg,
De mögöttem, záródik élet!
Remény alagút?
*
(Senrjú)
Életem romlás,
Szürkeség és papolás.
Vaksötét egy lét…
*
KÍNAI= ’Vágyódás délre’: Tizenhat szótag "Shiliuziling"; 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa (x = végte-len)
Már
Én nem jutok ki hamar…
Vakablak,
Értelemzavar.
*
KÍNAI=’Vágyódás délre’: Huszonhét szótag "Yijiangnan" 3, 5, 7, 7, 5 Rímképlet = xaxaa (x = végtelen)
Mint, rideg
Sírban, nincs fényben…
Koldus vagyok, lepelben,
Morzsák! Vad könyörgésben…
Elfoszló ködben?
*
(Apeva)
A
Setét
Nem múlós!
Remény nyúlós…
Hitvány az éltem.
*
(HIAQ)
Pókhálós alagút
Szeretetet, nem-igen ad…
Remény is kifakad.
*
Ebbe a remény-sötétbe, sötét rongyba tekert, sötét létem van,
Azt persze nem tudom, hogy elmeséléssel, most akkor igazam van?
Ha-ha! És még mennyien vannak, akik errefelé kóricálnak,
Ők is az én sorosomat élik, hogy még kicsit éljenek mának…
Kilátástalan a remény labirintusa, sötétbe csak jobban belemerülők,
Itt kapálózok sok mássokkal együtt, de ez nem vigasz, én lassan beleőrülök…
(Anaforás, önrímes)
Érzem már, hogy a remény a hitem meggyalázója, pedig én hű voltam,
Érzem, hogy zsibbadt szám tovább is csak imázik, pedig föltétlen hű voltam!
Vecsés, 2016. szeptember 5. - Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.
Nem látszik semmi, vaksötét van,
Áll az óra az éjszakában.
Nincs, ki indítsa mutatókat,
Így aztán nem lesz már virradat.
Tapogatódzok, nincs kijárat,
Csak fogdosom nedves falakat.
Pókháló terül az arcomra,
Denevér akad a hajamba.
Megyek csak, mint vak ló a falnak,
Nem lelem helyét a jászolnak.
Megbotlottam, már térdre estem,
Falba marok! Így emelkedjem?
Bugyutábbakat is pártolnak,
Sőt van gyökerük is a fáknak.
Gyökértelenül élni faként,
Nem megy. Vagy én nem tudom miként?
Nincs támaszom és táptalajom,
Így hogyan küzdjem végig harcom?
Mind’ csatának vége van egyszer,
Küzdelmem is véget ér egyszer…
Vecsés, 2000. március 14. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
Áll az óra az éjszakában.
Nincs, ki indítsa mutatókat,
Így aztán nem lesz már virradat.
Tapogatódzok, nincs kijárat,
Csak fogdosom nedves falakat.
Pókháló terül az arcomra,
Denevér akad a hajamba.
Megyek csak, mint vak ló a falnak,
Nem lelem helyét a jászolnak.
Megbotlottam, már térdre estem,
Falba marok! Így emelkedjem?
Bugyutábbakat is pártolnak,
Sőt van gyökerük is a fáknak.
Gyökértelenül élni faként,
Nem megy. Vagy én nem tudom miként?
Nincs támaszom és táptalajom,
Így hogyan küzdjem végig harcom?
Mind’ csatának vége van egyszer,
Küzdelmem is véget ér egyszer…
Vecsés, 2000. március 14. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
