Uram. Ha magamba nézek, látlak téged.
Csak rád gondol szívem, vágyom érintésed.
Vágyaimnak célja csak te vagy,
érints meg, s hadd lássam arcodat.

Uram. Csak veled teljes az életem.
Nélküled mit sem ér, ha szárnyal is az értelem.
Szellemem csak te benned lehet szabad,
vezess engem, hol éltet ad szavad.

Uram. Mikor anyám méhében formált szent kezed,
már tudtam én, ki vagy, s ki adhat életet.
De midőn, mint szikra, gyulladt bennem a tudat,
lábam egy másik útra lépett, melyet e világ mutat.

Uram. Akkor már nem ismerve téged,
bár szemem e csodás világba nézett.
Nem láttalak abban, mit kezed alkotott,
a tökéletest, ki mindennek életet adott.

Vakon s tudatlan, hajszolva mindent, mi élvezet, tévesztve célt,
nézve csak, mint világtalan, ki homályban él.
Nem látva meg csodás eged,
melyre szivárványívedet festette két kezed.

Méltatlan voltam és vagyok,
de szellemem te holtan nem hagyod,
Krisztusban utánam nyúlt féltőn két kezed,
letörve rólam minden láncot, mi megkötözte szívemet.
Ki anyám méhében még tudta, hogy ki az,
Ki magát kicsinnyé téve, szerelmes szóval hív ma is.
Teremtőm, Alkotóm, ki mindig igazán szeret,
s hogy ki vagyok én, azt is tudom már.
Megmentett gyermeked.

Kaposvár, 2020. július 19.

Ember az, kinek örömet szerez a húsba mártott
kés,
bújj, bújj zöld ág zöld levelecske
hamisan kacsintó szavak
félbe szakadt mondatok
Ember az, ki meggyalázza anyját s húgát,
csöm-csöm gyűrű aranygyűrű
beteges tett,
mocsokkal átitatott képek
Ember az, ki láncra verve, neked szép szavakat
súg,
lánc, lánc, eszterlánc
vadmadarak vijjognak, szeretők siratnak
Ember az, ki templomot gyaláz hamis játékával
bújj, bújj, zöld ág, meg cifrapalota
hiszek egyben vagy még az az egyben sem
szól a lócitromszagú öntudat
Ember az, kinek fejszeélén barbibabák sírnak
elvesztettem zsebkendőmet, szidott anyám érte
Düh vezérelt gátlásosság fityma férfiatlanság
Ember az, ki vigyorral élősködik gyermekei
lelkén
lóg a lába lóga, nincsen semmi dolga
ne feledd az utolsó harangjáték tiéd lesz
nyertél jaaj
gyermeked lelke még akkor is sírni fog

Fetrengsz gyöngysáros éjszakákban
a szépet nem látja vaksi szemed
nem vagy erős, és nem is vagy hős
védd meg magad magadtól
te egyperces szerelem
magadhoz nyúló gazember
Senki ürességed kelekótya léted
barátnak semmire kellő éned
feszeng szelíd szemünkben
Mondja meg valaki,
hol az
EMBER
a szíveket melegítő hang,
lábad előtt elterülő virágos rét,
az igazságos igaz
barátsággal jóban levő barát
S az emberséges ember
már luxus lenne nekünk?

A Tarna-parton sétálok egymagamban,
Szívemben tombol, zúg a hóvihar!
Sóhajom száll fel a magas égre,
könnyezik szívem, s velem sír a táj.
Mert ez a cudar élet kemény, levadássza népem!
Ajándékcsókjában keserű a nyár.

Tarna partján sétálok bús magányomban
Ködös reggelen, hószínű bánatomban.
A világon nincs szebb az én magyar hazámnál!
S mit érek én költőként a Tarna parti tájakon.
A magas Mátrát nézem, s elvakít a hó.

Elmerengek múltunk szép emlékén,
Hol árván maradt, szél-tépett tanyákon
Cigányainkkal tanyáztam rég.
Tábortüzeinknél szép, barna lányok táncot jártak,
Hegedű és bőgő hangja bezengi a kies tájat.
S én sétálok egyedül a falum peremén.

ReménySzenvedés

Az anyák csendben jönnek a világra.
A kevésre azt mondják, nem szeretik.
Dzsengát építenek az elmosott edényekből.
Vádló szavak nélkül törlik a könnyeket.
Titokban isszák a vodkát.
Csendben viselik a csonttörő pofonokat.
Helyettük a nővér kiált fel.
Miután gyermekük felnőtt, plüssmacikkal veszik körül magukat.
Az üvegszemek vég nélkül ontják a könnyeket.
De csak tükröt tartanak, vigaszt nem adnak.

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

1803