Egyedül vagyok.
Magányosan, elhagyatva.
Sűrű csend vesz körül.
Légy sem zümmög, mégis hallok valamit.
Lassan becsukom a szemem, félek.
Keresem a zaj forrását, nem hallok mást,
Csak az agyam zakatolását.

Dolgozik izzón, lázasan.
Egy halvány fénypontot látok messze,
Gondolatban odalopózom közelebbre.

Hunyorgok, elvakít.
Kis cikázó kockák suhannak el előtte.
Figyelek.
Várok, míg a szemem megszokja a fényt.
S ekkor látom, egy film pereg.

Belenézek.
Fájó, ám mégis szép emlékek.

Szívem egyre hevesebben ver.
Egy hirtelen rándulás.
Ébren vagyok.
Verejtékben úszik a testem.
Most jöttem rá, mindent elvesztettem.

Éltem egy világban, mely színekkel volt teli,
Most szurok van mindenütt.
Éget, forró.
Mintha a pokol lenne.
Nem hasonlít szerelemre.

Vágyakozok. El innen, vissza a múltba.
De valami nem enged.
A valóság az, az taszít vissza.

Nem vagyok nyugodt. Nyomást érzek a szívembe
Egy könny törne elő, de ellenkezek, minden erőmet bevetve.
Még bírom, érzem már nem sokáig.
Győzött az érzés, s a könny legördül egészen a számig.

Megízlelem, nem sós, hanem keserű.
Vajon éri-e ajkam még éltető nedű?
A csókra gondolok. Édes, ízletes, álomszerű.

Fáradt vagyok.
Könnyben úszó arcomra rátelepszik az álmosság.
Hiába alszom, az agyam mégis zakatol tovább.

Tűzön vizen át vigyázok rád bármi bánt, elestem te felvettél leugrottam elkeltél.
Felébredt az álomból, elejtették a zángorból.
Feldühödt erre-e borús bika, hátnem fellökte őt a galiba?
Sokszor volt már ilyen, de már nem bírta-e bika.
Ezért hát elindult felém a liga.
Elindultál te felém, szívem számon te lettél.
Megkérdeztem szabad-e, erre a válasz, persze.
Hát megtettem-e kérést, megcsókoltam elnézést.
Sokszor álmodtam már ilyen kapcsolatról.
De vajon tényleg valóság a mostani?
Meg is kérdeztem tőle, de hát a válasz mért ne?
Ha már megtetted-e cselekvést, mit vársz legyen csak enyelgés?

Varázslat, vagy valóság
mit a természettől kapunk?
Vajon az a sok jóság
megérdemelt, igaz jussunk?

Az esendő természet,
mint kis gyermek a bölcsőben,
lelkében csak szeretet,
mi ott lapul az ölében.

Piciny kezét fogni kell,
egyedül van, oly magányos,
ha kérdezik nem felel,
Ő szótlanul csodálatos.

Szeretete önzetlen,
azt feltételek nélkül ad,
segíts a Természeten,
hisz mindig kis gyermek marad.

Soha ne hagyd magára,
figyeld minden rezdülését,
rászolgál a Hálára,
Neked adja szeretetét.

Ne tétovázz, ringasd Őt,
ne láss könnyet a szemében,
kergess el minden felhőt,
mely fölé borul sötéten.

Áld meg Őt, hisz érted van,
Ő az Isten teremtménye,
gyermekien ártatlan,
Ő az ember szeme, fénye.

Ha zászló lennék lobognék serényen
ha szélvész lennék száguldanék
ha fa lennék ,felnőnék az égig,
s felhőkig érnének ágaim.

Vihar ha lennék,mindent lerombolnék,
s ha idő lennék megállítanám
tűz ha lennék én mindent felégetnék,
s aztán ha víz lennék eloltanám.

De így,vajon mit tudnék én tenni?
Hisz az életem olyan sivár,
mint az ég alján esténként lebukó
utolsó sápadt fénysugár.

Vajon mi az utolsó dolog
Mit érzek míg szívem dobog?
Lehet egy végtelen zuhanás
Vagy egy hirtelen jött fulladás.

Nem tudom, hogy a halál
Lehet, hogy elér ma már
Egy csendes alvás közben
Míg az ég forog fölöttem.

Lehet eljön mint egy pillanat
Vagy meghalok a víz alatt
Miközben levegőért kapkodok
"Most meghalok" gondolom.

Talán egy hídról leugrom
És az életem elbukom
Lehet felvágom az eremet
Hogy kifolyjon az életem.

Mi egy múló kis dolog
Addig tart míg szívem dobog
Ajándékba kaptam, de nem kell
Vigyétek el innen messze.