"Ne vess el engemet az én vénségemnek idején, mikor elfogy
az én erőm, ne hagyj el engemet... Mert szóltak az én
ellenségeim és akik az én életem után leselkednek, együtt
tanácskoznak, mondván: Az Isten elhagyta őtet. Kergessétek
és fogjátok meg őtet, mert nincs, aki megszabadítaná."
Zsoltárok könyve 71. 9-11. V.


Ugye, Uram, hogy mosolyogjak
S tovább virítsak Te szép, álnok,
Nagy parkodban,
Miként a fiatal virágok?

Így akarod, így kell akarnod,
Minden plántáknak ültetője:
Bú és gaz hogy
Leghűbb virágod be ne nőjje.

Mert ami van, mind Te virágod
S minek rostjait nedv-ár rójja,
Uram, Isten,
Mind a Te parkod virulója.

Akit Te életben tartottál,
Szirom-kincseket kire költél,
Neked drága
Mind, akit ifjan meg nem öltél.

Te szemeid nem nősen látók,
Nem fogja be kufár szegénység,
Neked mindegy
Virág-ifjuság, virág-vénség.

Akit Te virágzásra szántál,
Virágozzék, míg ki nem rántod
Ős kertedből.
S ugy-e, szépek a vén virágok?

Mérges szagu, vad burján-rózsák
Ifjas truccal mégis rám törnek.
Látod, látod:
Kölyök virágaid gyötörnek.

Üzenj nekik a tüzes Nappal,
Hogy szerelmed virág-hóbortja
Az a vénség,
Mely vénségét ifjuan hordja.

Üzenj nekik, hogy istenséged
Fekete rózsáért sovárog
S vágyad teltét
Virág-vénülésig bevárod.

Én, jó Uram, fekete rózsád,
Élek, ha diktálod, hogy éljek,
De vigyázz rám:
Lázongnak a virág-cselédek.

Te ültettél, Te vénitettél,
Virágoztam, ahogy akartad,
Mit akarsz még:
Virágozzak vagy rontva haljak?

Vidítnod kell ily ritka plántát
Neked, Te, egyedül nem dőre
S kénkövekkel
Csapnod minden leselkedőre.

De addig, ugye, mosolyogjak
S tovább virítsak Te szép, álnok
Nagy parkodban,
Miként a fiatal virágok?

Zsibbadt sokáig olvasatlanul
(Inni, vadászni sokkal könnyebb
Magyar kastélyban), s végül kidobták
Bűnöknek bűnösét: a könyvet.

Jó könyv volt: elmés, szép Voltaire-kötet,
Nagy rombolások szent harctevője.
(Egykoron volt még a magyar úrnak
Tisztessége és agyvelője).

Ma már a kastély unja a betűt,
Retteg a könyvtől, s hunn trágyadombok
Várják Voltaire-től egészen máig,
Aki könyvekben nagyot mondott.

S a trágyadombnál elment valaki,
Egy szennyes zubbony, egy éhes elme,
S isten bárányát, Voltaire ó könyvét
A trágyadombról fölemelte.

Belenézett, és megdördült az ég,
Dühtől gyúltak föl bús, izzadt orcák.
Hajh, fázni fog még e könyvtől, tűztől,
A papos, úri Magyarország.

Tekints meg, óh, Uram, mert gyötrelemben vagyok, az
én belső részeim elepedtek, elfordult az én szívem én
bennem: mert ellened rugódoztam: ott kinn fegyver pusztít,
otthon halál vagyon."
Jeremiás siralmai I. 20.

Ott kinn a fegyver pusztít s dúlva dúl,
Süketült szívvel meglesem,
Hova szaladjak szemet behunyva,
Halálról más halálra borulva
Gonoszul és fegyveresen:
Ott kinn a fegyver pusztít s dúlva dúl.

Tátongó puszták strucc-madaraként
Rosszalkodok, futok, csalok:
Elfordult az én szivem énbennem
S úgy kell magammal is verekednem,
Miként egy följáró halott,
Tátongó puszták strucc-madaraként.

Magam utálván mást is gyilkolok
S mások lándzsáját keresem,
Ki elvesztette magát és utját,
Szememet vér-patakok befutják
S én rohanok fegyveresen:
Magam utálván mást is gyilkolok.

Fölöttem az Ég oly igézetes,
Oly változatlan a világ,
Mint fegyvernek s halálnak előtte,
Mint mikor még nem hulltak belsőmbe
Epesztő dög-matériák:
Fölöttem az Ég oly igézetes.

Tekints meg engem, tekints meg, Uram,
Ejtesd el bolond fegyverem
S ha mindenek ellen vad düh kínoz,
Fektess le szépen halottaimhoz,
S arcomat hozzád emelem,
Tekints meg engem, tekints meg, Uram.

Istenem, Istenem, ó,
Istenem, Istenem, ó,
legaranylóbb hajad Neked van, semmi kétség!

Mekkora tág szem,
mekkora tág szem,
mosolyogva, kitárva mekkora kékség!

Érzem, szeretlek,
nagyon szeretlek,
látom, elefántcsont-ujjad csókokat int már,

Istenem, Istenem, ó,
Istenem, Istenem, ó,
az erdőn oly egyedül vagyok immár,

az erdőn, a világon,
az egész világon
nincs közelemben senki se, nézd,

bátran lejöhetsz most,
hozzám lejöhetsz most,
ó, milyen ujjongó szerelem vad vágya emészt!

Lihegve kivánom,
csókolni kivánom
csillagfogú szád forró pirosát,

ölelni kivánom,
szorítni kivánom
láthatatlan tested drága husát.

Soha még szerelem,
senkit még szerelem
nem szállt meg úgy, ahogy engem elővett,

levetem ruhámat,
valamennyi ruhámat,
meztelenül táncolni, tetszeni vágyom előtted,

Istenem, Istenem, ó,
Istenem, Istenem, ó,
arcomat homokkal s könnyel mosom -

Ugye öledbe veszel?
Ugye enyém leszel?
Isten, én gyönyörűm, én aranyosom!

" - Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!
Ne légy más, mint az Igazságos Úr.
Több kalászt adj, de azért el ne vedd a
Rózsát.

Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba,
Gyere ki, nézd meg - szolgád mit csinál?
Ronggyá nem mosná élet-subád ember
Átka.

S Neked könnyű vón a tövist letörni.
Tanulhatnál még tőlem is, Uram -
Én töröm s nem lesz vacsorám, csak - föld: egy
Ölnyi.

A telked azért mégis tisztitom csak.
És már egy nagy sajgó gerinc vagyok -
Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán
Rontsak.

Azért ameddig csak birom, csinálom,
Bár kezemen csalánmart hólyag ül.
S ha vihar jönne, mint a korhadó fa,
Állom.

De add kölcsönbe legalább subádat:
Téged nem ér el átok és eső,
Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a
Lábad.

Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé -
Testemnek ágyam is hideg, a Föld
S aranyszavad átváltozott rossz, kongó
Érccé.

S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te
Nagy passziódban; és a lelkem is
Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt
Hintve:

A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.
Bizony mondom, még nincsen is szemed,
Most nem látsz. Lennél immár igazságos,
Isten!"

Fáradt baromként reszket lelke, teste,
Félmunkát végző társak röhögik
S feszül, mert tudja - reá korábban jön
Este.

Nagy, roskadt lelke igéket emel még
S kilógatja fakult, sápadt szivét,
Mint akasztott ember szederjes, szürke
Nyelvét.