már majd’ itt is van…

(3 soros-zárttükrös duó)
Húsvét reggel, pár nap és már be is fog köszönteni,
Ti nők és mi férfiak együtt fogjuk örvendeni…
Húsvét reggel, pár nap és már be is fog köszönteni,

Én majd körbejárni fogok és mindenhol locsolkodok,
Viszek majd vödörben kis vizet, azzal is locsolkodok…
Én majd körbejárni fogok és mindenhol locsolkodok.
*
(leoninus)
Remélem, várnak majd a lányok, asszonyok a nagymamák, mert öket is locsolok!
Már vágyok az étkekre, tán’ kapok. Ha jól megetetnek még jobban locsolkodok.
Pláne, ha még kapok kávét meg páleszt, mi zabánál ellenőrzi ivó gyomrát.
Fini' sütiket ne felejtsem, ha kapok nem felejtek... húsvétba felejtkezem…
*
(Senrjon)
Remélem minden udvar
Szabad, kutyáktól mentesített…
Harapás nem kell…

Vecsés, 2016. május 29. - Kustra Ferenc József

Percek lopottak,
Ringatnak, körbevesznek.
Sorompó fönt van.
*
Ha majd hosszú útra megyek, visszanéz a tekintet…
Majd sokáig mesélik, nem búcsúzott, csak legyintett…
*
A múltam, folyton
Belém köt, mint agresszor!
Homokóra áll!

Vecsés, 2014. január 21. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként, versben és senrjúban vizionálok…

(leoninus trió)
Fölmerült, hogy újrakezdek… ezen elég régóta révedek.
Ha újrakezdem, mi lesz múlt életemmel? Az egész létemmel?

Ketyegnek a másodpercek, a rendes percek… idő rohan múlnak is az évek.
Életem újítva vajon hová vezetne, csőddel lelkem vajon mit kezdhetne?
Az életem nem balzsamos kőszírt a régi, nagy, masszív fáraó sir köröttem…

Ha még próba életünk sem lehet, életem elcsorogna… mit sürgős vizelet?
Ha körülmények nem úgy alakulnának, akkor mit köszönhetnék a múlt máknak?
Tudom, sokak jártak úgy, hogy siker elmaradt… élettóban nem is fogtak halat!
Sorsomban írva, éltem társa a magány? Kérdem: mér’ érdekelne ez a posvány?
*
(tíz szavas)
Az átkom tovább dolgozik (a szemét) lehet,
Így halok? Lehet!

Vecsés, 2025. július 26. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Nem akarnék én sírni,
De szorítja a torkom…
Könnyem… kezd kicsordulni.
Eh, nem enged egykönnyen.

Magányom egy tenger, és a víz felületén
Messzire elszáll, tovasuhan a sóhajom
És mámorosan tekinthetek, el a víz felszínén
Ilyen volt életem… teljesítetlen sok óhajom.

Nincs már nekem… nincs álmom, elúszott csendesen,
Viszi a víz-sors lassan, sodortatva árban.
Viharok széttépték oly’ vadul, oly’ könyörtelen,
Majd elmerült végképp, élet zavaros habjában.

Nem voltam törtető és egyedül maradtam;
Mégis követte könnyhalál, alázó harag.
Egyszerű emberként kincsem a tisztességem,
Nem váltottam kis pénzre… becsület zuhatag.

Voltak álmok, békés fényben nyiladozók.
Bárhova nézek, falakba ütközök… emlékekbe,
Mint színes szirmok, de vágyra tárulkozók.
Tavasszal született, nyáron zuhanok mélységekbe.

Szeretet virágfán lógó óriás segélykéz
Hiányán marad csak hígas sárban dagonyázás.
Rossz vizekre érni és visszanézni, segédkéz
Nélkül gerincesen visszatérni, lázálmozás.

Lelkemben csak üresség… elvadult táj vár,
Ott jégtábla látszik, ütközök magamba.
Hidegséged mélyre kúszik, meleg nincs már
Csak közös múltunkat siratom magamba.

Csendben állok… biz' jól egyedül maradtam,
Csak nézek… emlékekbe beleütközök,
Hogy vezessem ki emlék falak közül magam
Ha mindig egy újabba… magamba ütközök.

Magamra maradva
Szelíden átölel… semmi,
Belém ölt nyugalma
Érzem belül, ugyanennyi.

Vecsés, 2011. augusztus 2. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

(végső emlék a feledhetőnek)

Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.

Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.

A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.

Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.

És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.

A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.

Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -

Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...

Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.

Pest-Buda 2013-2026.