Idő 
Értékelés 
Értékelés Meditációm…
Innen a völgyből csak nézem a kopottas, de büszke bérceket,
Ők testesítik meg úriasságot, sőt lehet, hogy életet…
Bízok, hogy bennem nem testesítenek hamis képzetet,
Hogy fölfelé nézve, magamévá teszem a méretet...
Dalolgatok, remélem, ez felszáll az oromra,
Ott meg a sok hangjegy tán' letelepszik halomba.
Lehet, hogy én vagyok környék egyetlen vakondja?
*
Száll a dalom, mint egy
Pillangó a nagy légtérben.
Töltse kis teret… vágy!
*
Domboldal lankája,
Ellenmondása oromnak.
Bár az, még nem kopott.
*
Lankán egy nagy, hízott birkanyáj legelész,
Érdekes, a sok birka, mind fölfelé néz…
A fű friss, dús, állat így, nem is csenevész.
Alig látszik, de kopár bérceken sasok is laknak,
Vadásznak, mert ők is örülnek egy húsos falatnak.
Terjesztett szárnyakkal, távolságokat learatnak.
Gondolok sok mindenre, jól fölkorbácsolt a képzelet,
Próbálok valamit összeilleszteni, jó mivé lett?
Az országom, mit most sírva látok, ennyire kevés lett?
Közben csak esik rám és a birkákkal együtt ázok,
A vizes hajam alatt érzem, hogy reszketve fázok.
Ha ez így megy tovább, megérem, hogy lassan szétmállok?
A légteret márpedig kitölti a büszke orom,
Csak én vagyok hazám prófétája, esős falakon?
A légteret márpedig kitölti a büszke orom.
*
Egy
Haza
Polgára
Vagyunk. Nézz föl!
Itt kell halnod is…
*
Tegyünk és imádkozzunk együtt, ha nagy bússág elgyötör!
Magától semmi nem lesz jobb! Mutatja az égi tükör…
Vecsés, 2018. január 28. – Kustra Ferenc József
Innen a völgyből csak nézem a kopottas, de büszke bérceket,
Ők testesítik meg úriasságot, sőt lehet, hogy életet…
Bízok, hogy bennem nem testesítenek hamis képzetet,
Hogy fölfelé nézve, magamévá teszem a méretet...
Dalolgatok, remélem, ez felszáll az oromra,
Ott meg a sok hangjegy tán' letelepszik halomba.
Lehet, hogy én vagyok környék egyetlen vakondja?
*
Száll a dalom, mint egy
Pillangó a nagy légtérben.
Töltse kis teret… vágy!
*
Domboldal lankája,
Ellenmondása oromnak.
Bár az, még nem kopott.
*
Lankán egy nagy, hízott birkanyáj legelész,
Érdekes, a sok birka, mind fölfelé néz…
A fű friss, dús, állat így, nem is csenevész.
Alig látszik, de kopár bérceken sasok is laknak,
Vadásznak, mert ők is örülnek egy húsos falatnak.
Terjesztett szárnyakkal, távolságokat learatnak.
Gondolok sok mindenre, jól fölkorbácsolt a képzelet,
Próbálok valamit összeilleszteni, jó mivé lett?
Az országom, mit most sírva látok, ennyire kevés lett?
Közben csak esik rám és a birkákkal együtt ázok,
A vizes hajam alatt érzem, hogy reszketve fázok.
Ha ez így megy tovább, megérem, hogy lassan szétmállok?
A légteret márpedig kitölti a büszke orom,
Csak én vagyok hazám prófétája, esős falakon?
A légteret márpedig kitölti a büszke orom.
*
Egy
Haza
Polgára
Vagyunk. Nézz föl!
Itt kell halnod is…
*
Tegyünk és imádkozzunk együtt, ha nagy bússág elgyötör!
Magától semmi nem lesz jobb! Mutatja az égi tükör…
Vecsés, 2018. január 28. – Kustra Ferenc József
…az élet tengerén…
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Hajnali ködpárában sejtelmes az erdő,
Dzsinnek alakja jaj, csak úgy, de nagyon megnő…
Hajnali ködpárában sejtelmes az erdő.
A Holdnak éppen most ért véget a munkaideje,
Madarak is élednek -sok a dolguk ma- ideje…
A Holdnak éppen most ért véget a munkaideje.
Mi meg mentünk fölfedezni az erdő mai napját,
És aközben mind meg találtuk erdőnek harmatát…
Mi meg mentünk fölfedezni az erdő mai napját.
Annyira vizes volt minden, hogy száraz ruha rajtunk nincsen,
A nyíló bokrok ruhánknak adják át a nedvet, más nincsen…
Annyira vizes volt minden, hogy száraz ruha rajtunk nincsen,
Erdei csend sem él már, a madarak kipihenten nótáznak,
Muti, hogy élnek, újra itt vannak, zengik a kezdődő mának…
Erdei csend sem él már, a madarak kipihenten nótáznak.
Már a cipőmbe folyt bele a vízzé vált elég hűs harmat,
Látjuk a Hold is megy haza… mi is választjuk ezen utat.
Már a cipőmbe folyt bele a vízzé vált elég hűs harmat.
Vecsés, 2024. október 1. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Dzsinnek alakja jaj, csak úgy, de nagyon megnő…
Hajnali ködpárában sejtelmes az erdő.
A Holdnak éppen most ért véget a munkaideje,
Madarak is élednek -sok a dolguk ma- ideje…
A Holdnak éppen most ért véget a munkaideje.
Mi meg mentünk fölfedezni az erdő mai napját,
És aközben mind meg találtuk erdőnek harmatát…
Mi meg mentünk fölfedezni az erdő mai napját.
Annyira vizes volt minden, hogy száraz ruha rajtunk nincsen,
A nyíló bokrok ruhánknak adják át a nedvet, más nincsen…
Annyira vizes volt minden, hogy száraz ruha rajtunk nincsen,
Erdei csend sem él már, a madarak kipihenten nótáznak,
Muti, hogy élnek, újra itt vannak, zengik a kezdődő mának…
Erdei csend sem él már, a madarak kipihenten nótáznak.
Már a cipőmbe folyt bele a vízzé vált elég hűs harmat,
Látjuk a Hold is megy haza… mi is választjuk ezen utat.
Már a cipőmbe folyt bele a vízzé vált elég hűs harmat.
Vecsés, 2024. október 1. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Álmosodik a természet,
Lassan ágyát megveti,
Itthon maradt madárnépet
Érett maggal eteti.
Lomb lehull a fáradt fákról,
Földre ejti álmait,
Suttogás jön minden ágról,
Szél dúdolja vágyait.
Víznek tükre sima, fénylő
Fodros hullám elmerül.
A messzeség ezüstkéklő,
Ringatózva szét terül.
Napsugár is megszelídül
Tüzes lelke ködben hál,
Minden földi télre készül,
Elő kerül sapka, sál.
Lassan ágyát megveti,
Itthon maradt madárnépet
Érett maggal eteti.
Lomb lehull a fáradt fákról,
Földre ejti álmait,
Suttogás jön minden ágról,
Szél dúdolja vágyait.
Víznek tükre sima, fénylő
Fodros hullám elmerül.
A messzeség ezüstkéklő,
Ringatózva szét terül.
Napsugár is megszelídül
Tüzes lelke ködben hál,
Minden földi télre készül,
Elő kerül sapka, sál.
Álltam, néztem, előttem Gibraltár sziklája emelkedett,
Lent a tengerszoros kék vize oly' sejtelmesen csillogott,
A játékos hullámokon afrikai napfény ugrándozott.
Belenéztem a kékes verőfénybe... lélek énekelgetett.
Jó mélyen beszívtam a sós tengeri levegőt,
Megcsodáltam szemben lévő hegylánc szép vonalát.
Levegő varázslatos, élvezem a lágyságát.
De megyek tovább, várok még élményt... a következőt.
Vecsés, 2014. november 21. - Kustra Ferenc József
Lent a tengerszoros kék vize oly' sejtelmesen csillogott,
A játékos hullámokon afrikai napfény ugrándozott.
Belenéztem a kékes verőfénybe... lélek énekelgetett.
Jó mélyen beszívtam a sós tengeri levegőt,
Megcsodáltam szemben lévő hegylánc szép vonalát.
Levegő varázslatos, élvezem a lágyságát.
De megyek tovább, várok még élményt... a következőt.
Vecsés, 2014. november 21. - Kustra Ferenc József
