Megfáradt szekeremet tolom,
nap mint nap el-elvonszolom
kikövezett, bágyadt ösvényen
csak úgy magam, ha nincsen öszvérem.

Felnőnek mellettem az út menti fák,
lombernyőjük lassan árnyékot ád`,
s barna fürtöm ezüstbe vegyül,
mint parányi csillag: ott legfelül.

Nap és a hold, víz és a föld,
tavasz a virággal, tél meg az imákkal,
ég a kékkel, az örök mindenséggel,
letérdelek utam végén - dicsőséggel!

A végzetemet sosem akartam úgy átírni,
Hogy végül ezen a nyirkos úton végig kelljen engem kísérni.
Gyakran nem tudtam megbékélni önmagammal,
És sokszor tele voltam sok sötét indulattal.

Kerestem én azt a megoldást, mely nem járt volna kudarccal,
Hol van a sok testvérem, kik egyetértettek a szavammal.
Nem szenvedek hiányt, hisz van elég társam bőven,
De tudom azt, hogy a többiek sincsenek olyan rossz bőrben.

Nem is érdekelne engemet az ő dolguk,
Ha nem érezném azok bánatát, akikkel az életet hajtjuk.
Amíg gondtalanul éltem a valós valótlanságot,
Elrepült felettem az idő, és felfedték előttem a boldog tudatlanságot.

Rájöttem, a vér olykor vízzé válik,
Nincsen másik oldal, melyből több kapu is nyílik.
Elhatároztam, hogy igyekszem cselekedni,
Becsvágyamat nem fojtom és nem fogom befejezni.

Nem félek a bajtól, mely utolér és megpróbál legyőzni,
Nekem szánt hazugságoknak én nem fogok úgysem bedőlni.
Bárki mutathassa magát álszentnek és hitványnak
A báránybőrbe bújt farkas akkor is poklot hoz a birkáknak.

Elkerülhetetlen volt a legsötétebb óra,
Annyi bűnt, amennyit elkövettem ezért, sosem lesz meggyónva.
Hiába, a sok elvesztegetett és csalódott ember,
A lehetetlent megkísérelni egy enervált toxikus rendszer.

Vannak számomra is megoldhatatlan problémák,
Rosszakaró ellenségeim a kultúrámat gyilkolják.
Nem titok az, hogy már késő cselekedni,
Ezt a hatalmas családi köteléket nem lehet helyrehozni.

Találkoztam egyszer szeretett nagyapámmal,
Szavait figyelemmel kísértem, hosszú hallgatással.
Egy tettre kész ember, nem mindenre tud felkészülni,
Majd elmondta nekem, a könnyű úton járó felek sosem fognak kibékülni.

Nem védtelen, mint a vadállat,
és, ha szükségét érzi,
törvényt bont.
Ahogy az erdőben járok,
Csak hallgatok,
És hallgatom, ahogy az avar
dühösen rám förmed, ha rúgom,

Nem védtelen, de vadállat,
ahogy hanyatt,
tarkóm alatt a kezemmel
fekszem, a réten,
Rágok egy fűszálat,
elkapom a szellőt,
Etetem a méheket.
Pont úgy, mint régen,

Védtelen vagyok,
mint a vadállat,
de, ha a szükség úgy hozza,
Mégis törvényt bontok,
És a csendből vérzivatar lesz,
Látom a rémes sorsokat,
És, hogy mikor mit rontottam el,
Most ne gyere közel,
beleket ontok.

De ezt egy apró madárka nem tudja
és rászáll a vállamra,
Csivitel a fülembe,
Lassan lehűl a vérem,
Ma már nem ölök többet,
És, akik eddig a földre löktek,
Sértetlenül mehetnek haza,
hogy megöleljék a gyerekeiket.

Nem is értem, mért vagyok ily szerencsétlen? Istenem!
Állandóan elvágják az internetes kábelem.
Mért nem figyelnek rá jobban? Örülnek, hogy nincs netem?
Bár az övék darabolnák?.meg tudnák, hogy mit jelent.

Hol a lábujjam verem be, s kékül-, zöldül rendesen,
Hol fejemen lelek púpot, s nem tudom, hogy hogy lehet.
Vagy éppen a kerékpárról hagyom el a nyergemet
útközben, és nem találok senkit, aki értene

valamelyest ahhoz, hogy a rossz nyergemet feltegye,
Atyaég! Most mit csináljak? Nincs már időm semmire!
A kocsmáig rollerozva kidöglöttem teljesen,
mire végre akadt, aki visszarakja nyergemet.

Majd fűnyíró zsinórt vágok. S javítani nem merem,
áthívom a szomszédot, hogy segítsen már énnekem.
Segített is. Tartotta még két szál elég rendesen,
szikszalagot és kést vittem, hogy elvágja teljesen.

El is vágta. Lett is lángja! Fel is csapott rendesen!
Utána meg úgy lefüstölt, szénné égve teljesen.
Szegény szomszéd! Meglepődött! S le is főtt ám rendesen!
Akkor láttam, a konnektor nincs kihúzva! Istenem!

Aztán jött a zöldséges, hogy karfiolt hoz énnekem,
nyitva maradt a kiskapu, és hirtelen ott terem.
Csókolgatna, hízelegne, még csak ez kell énnekem!

Nem volt még ma elég bajom? Mit vétettem, Istenem?

Másfél mázsás hústorony, és összenyálaz hirtelen,
hagyjon békén! Mondom néki. Nem kell nékem senki sem.
Tegye le az asztalra, és hátráljon ki csendesen,
tolja el a nyálas képét, még mielőtt elverem.

És a napnak nincs még vége. Kikészültem teljesen!
Esküszöm, most úgy elbújok, hogy nem lel meg senki sem!

Szegycsont mögött sikít a kín,
Magányban nincs csak szürke szín.
Pang a hit, keser a lélek,
Torzultak a valós képek.

Mint pókhálós, ódon kongó terem,
Olyan a szellem, bent sötét verem.
A didergő szív már alig dobban,
Nincs benne láng mi hevesen lobban.

Napnak sugara ráncokba szárad,
Hűvös szürkeség közönnyel árad.
Ködös napokon rothad az avar;
Mállott a mosoly, a lét oly fanyar.

Szegycsont mögött üvölt a kín,
Magányban nincs csak szürke szín.
Pang a hit, keser a lélek,
Torzultak a valós képek.