Fejed fölött összegyűltek a fellegek,
Ahogy felnézel, már nem látod a kék eget.
Mi egykor gyönyörű kék volt,
Nap sugara szemedbe fényt szórt,
Látóhatár messzeségbe torkolt,
Életedben a remény szikrát szórt!
Jött a vihar feltartóztathatatlanul,
Zápor a könnyet lemosta arcodról.
Visszahúzódva magányodban,
Csöndben, csak vártál és vártál,
Vajon kisüt-e majd a nap újra,
Leszel e még boldog újra?
Egy reggel, amikorra felkelsz,
Veled együtt már a nap is felkelt.
Amint sugara hozzád is elér,
Ráébredsz kaptál még egy esélyt!
Boldog vagy kimondhatatlanul,
S hálás mind untalanul!
Újra csodálhatod a kék eget,
Nap sugara beragyogja életed!
Vigyázz hát az ébredő fényre,
Őrizd meg jól a messzeségbe,
Kísérje utad végig a napsütése!

Ne legyél szomorú, ha már nem leszek,
csak nézz a tükörbe, és én ott vagyok.
Minden ismerős mozdulat, a mosoly, mit látsz,
egy kicsit engem idéz, hiszen benned élek tovább.

Simítsd végig arcod, és az én kezem simogat,
szemeidből ha könny pereg, akkor is ott leszek veled.
Töröld le a fájdalom drágakőként hulló cseppjeit,
ha elcsendesülsz, meghallod vigasztaló szavaim.

Ott leszek veled az élet zajos viharában,
vezetem tétova lépteid a helyes irányba.
Nézz fel, és lásd az éjszaka ezernyi csodáját,
a hunyorgó csillagokat, mint az ég lámpását.

Milliónyi fényes csillag, mint csoda, ragyog rád,
nyújtsd felé kezed, eléred, - hidd el! - csak rád vár!
Végtelen szeretetem feléd árad az éteren át,
lelkem őriz, mindig téged követ, bármerre jársz!

Ásítva kelt fel a nap, némán, lábujjhegyen;
elkísérte a szél huzatos, kusza gondolata.
Levelek kacér tánca hömpölygött körbe-körbe
Csalódott Égi zápor. Az ősz bódult varázsa eltörött,
kiábrándult harsány színek váltakoztak benne.

Gyászba öltözött a tél, zord arca sápadt, elgyötört.
Az emlék köntöse fakó, megkopott, porral teli.
A felejtés duzzadó fellege nem oszlik már széjjel.
Múlik az idő - öregszik a sokat megélt, tiszta lélek.
Elfáradt az ember, ráncos tenyerében ott van a kor nyoma.

Szó, mi üres csendbe ér, rég nincs, csak a magány egyszínű árnya.
Gondolat, ami némán ott ragadt vén szíve lüktető peremén.
Könnyű dér, bársonyos, puha, könnyű szellő kíséri őt-e februáron.
Az elmúlás oly nehéz, karddal kivont angyal, ki ott várja rég,
óvó tekintete végigkíséri, lassan vállára hajtja fejét.

Végállomás a testeknek, lelkekből ácsolt gyönyörű híd a túlsó part felé.
Áradó könnyek tava, lüktető hulláma nem járja ziháló vad táncát már.
A csend feneketlen mélyén, a színnel teli világ végén
a teste megpihen, boldogan lebeg , már nem fél, nyugodt mosoly kíséri el.

Jön a verőfényes karácsony,
Itt délen, nincsen zúzmara.
Ha mégis havas ünnepre vágyom
Lélekben, elmegyek haza.

Kicsi falum a Dráva partján,
Oda repülni volna jó.
Végigmenni a régi utcáná
Talpam alatt ropog a hó.

Felébredni a harangszóra
Fagyos, adventi hajnalon.,
Sietve rorátéra menni,
Nyomot hagyni a friss havon.

A templomajtó nyitva, tárva,
Kihallatszik az orgona,
S a Jézusváró régi ének:
Harmatozzatok... dallama.

Benn énekszó és gyertyaillat,
Oltár előtt térdel a pap.
Szívünk megtelik imádsággal,
Karácsonyváró áhitat..

Gyermekkori álomvilágból
Magamhoz térek hirtelen.
Eltünt a hó, s a gyertyaillat,
Csak az áhitat maradt velem.

Szívünkben várjuk a karácsonyt,
Mindegy, hogy otthon hol vagyok.
A betlehemi fényes csillag,
Mindenütt egyformán ragyog!.

Szinte mindenem elveszítettem.De ha egyszer le kellene mondanom mindenről és ha csak egy valamit vihetnék magammal téged választanálak.
Mióta az életem része lettél,minden nap új dolgokat veszek körülöttem észre.Olyanokat amik eddig is léteztek de nem láttam őket.
Mert a múlt árnyékában éltem,míg meg nem ismertelek.Folyton a tegnapokon rágódtam,elfelejtettem megélni a mát,és nem láttam a holnapokban rejtőző lehetőségeket.
Hosszú és nagyon göröngyös nehéz utat jártam be, még betegen rád találtam.
Most már nem hagyom,hogy a múlt tönkre tegye a jelenemet.Reggelente még mindig félelemmel ébredek,de már nem az elmúlt életem,hanem az előttem álló nehézségek táplálják a félelem érzetet.

A legértékesebb vagyonom te vagy.
A te létezésedért vagyok a leghálásabb.
Órákat mélázok minden nap magamban,hogy jó választottam hűséges ember vagy e.
De ha téged nekem szánt a teremtő isten akkor nem lehetsz olyan rossz ember.

Minden este mielőtt elalszom imádkozok istenhez,hogy reggel találkozzunk.
Ez tart fenn bennem egy érzést,melyet még soha senkivel nem éltem át.
Biztonság és bizalom -ezt teremtetted meg,és alakítottad át a fogalmat számomra érzéssé.
Valóban úgy van,hogy amit láttál és látol,azt még nem mutattam senkinek,
ha nem láthatnálak többé belehalnék. A lelkem semmi nem menti meg, csak a melletted ébredés.
Mert olyan melletted ébredni mint megszületni.
Ha két test összeolvad azt nem lehet elválasztani,éppen úgy mint az összehegesztett vasat.
Én ugyan azt gondolom és hiszem.

A szobámban zárt halk sóhajok őrzik a tegnap este emlékét.
A redőnyök repedésén szemérmesen kukucskál be a reggeli napfény.
Még most is érzem a libabőrt ha felidézem a tenyered nyomait a testem minden táján. Bőröm a bőrödön - testek fedésében -izzadt homlokod nyomod az enyémhez,s én a sötét hajadba túrok.
Szoros ölelések apró simogatások - ziháló lélegzeted még most is a fülemben hallom.
A szemeid majd felfal,kíváncsiskodik simogatva végigpásztáz,s közben magamat látom benne.
Már nem szégyenlek tőled,merek melletted fingani pisilni és pucéron fürödni.

Mert mi már egyek vagyunk s így szeretsz. Ide-oda puszit adsz a szemeid mosolyognak rám,tudod és érzed mi jó nekem. Nagyon jó amikor nézel,szeretem látni a szemedben és arcodban amit érzel.
Megosztom magam veled,s te velem magad.Nagyon jó ilyen sebezhetőnek látni,mikor a gyönyör mámorában a fellegekben úszol.
Szóval megadtuk magunkat egymásnak.
S azóta valami furcsa csillogás van a szemedben.
Hevesebben dobbog a szíved.
S már szavakkal le sem tudom írni,hogy mennyire szeretlek imádlak.